Tegnap volt a Hallássérültek (Siketek) Világnapja. Gondoltam is rá, hogy kéne erről írnom egy bejegyzést, viszont nem akartam elnyomni azt a napot, így inkább a mai napra gondoltam. Vágjunk is bele.

Bővebben a Hallássérültségemről: 
Egyáltalán nem érzem cikinek vagy hogy szégyenkeznem kellene emiatt, hogy hallássérült vagyok. Nincs ebben semmi különös a számomra. Bár igaz, van különbség a hallásom miatt, hisz akik egészséges hallással rendelkeznek nekik ezek a hangok természetesek, míg én csak készülékkel tudom átélni ezeket az élményeket és akkor sem feltétlenül ugyan abban a “minőségben”. 🙂 Arról nem is beszélve, hogy én már gyerekkorom óta élek ilyen eszközzel, emellett szájról is szoktam olvasni tehát van hogy a másikkal így is kommunikálok, jelnyelv nélkül.

Hogyan kommunikálok ?
Azonban gyakran előfordul hogy nem olvasok szájról mert ez kimerítő a számomra és a mostani készülékkel úgy gondolom hogy egész jól hallok, értem az embereket amiket mondanak, beszélnek velem, természetesen így is előfordul mikor nem értem miről van szó, ilyenkor vissza is kérdezek és ezért nem szokták leharapni a fejem, ha meg igen akkor ráhagyom az egészet, ennyire egyszerű. ? Egész jól tudok séta közben is beszélgetni bárkivel, főleg a párommal. Telefonon nem igazán szeretek beszélni, de ha muszáj akkor erőt veszek magamon és igyekszek még jobban figyelni hogy tisztán és érthetően halljam a másikat, ezek miatt leginkább üzenetben szeretek beszélni (sms, viber, messenger és a hasonlóak, na nem mintha olyan sok alkalmazást használnék. ?) Viszont van egy-két negatívum oldala, hogy túl hangos zajban nem igen szeretek beszélni senkivel, mert akkor pláne nem hallom, nem értem amit a másik mondd nekem. Utálom a mikrofon-hangszórókat is mert semmit sem értek belőle, ilyenkor muszáj vagyok megkérdezni valakit, hogy most akkor miről is volt szó?? 

A egyik legkedvencebb dolog az életemben, hogy gyakran félre hallom amit a másik mondd nekem, és mondhatni gyakran megesik velem ez a szituáció. Viszont, sose veszem sértésnek meg nem veszem magamra, azért is szoktam meg mert mindig jót nevetünk rajta a párommal. Ő sem és senki más nem sértődik meg vagy mérgelődik. Volt már olyan alkalom is mikor egy idegen mondott valamit de nem értettem, viszont sikerült elmagyaráznom, hogy ne haragudjon hallássérült vagyok, és ahelyett hogy elküldött volna melegebb éghajlatra inkább ő is nevetett és legyintett az egészre, nekem is megkönnyebbülés volt. ☺️

Szeretem hogy Hallássérült vagyok ?
Tudom, hogy furcsán hangzik, de tényleg így van. Sokáig nem szerettem, nem vállaltam fel és még csak meg se mutattam a készülékemet, hogy hahó ember hallássérült vagyok! Mindig magyarázkodnom kellett és takartam is a hajammal. Sőt, az egyik családtagomnak nem is tetszett hogy látszik a készülékem, mindig igyekezett eltakarni a hajammal. Régebben mindig úgy volt levágva a hajam, hogy éppen hogy látszik. Emiatt sokszor szorongtam, nem bíztam magamban annyira és féltem mi történik ha kiderül, hogy hallássérült vagyok és hallókészülékem van. Sokáig tartott mire rájöttem, hogy nem kell ezt szégyellni vagy eltakarni, hiszen számomra ez egy segítség, mint másoknak is akik szintén hallássérültek vagy más betegségük van nekik.: A bot, a járókeret, a kerekesszék, vakvezető kutya és még annyi mindent lehetne sorolni amik szintén segítik a hétköznapjainkat. ?? Azóta igenis felvállalom! ? Ha másnak ez nem tetszik, akkor nem tetszik álljon tovább. Nem foglalkozom már azzal hogy a társadalom mit gondol, mi a véleménye és hogy szerintük “nem szép látvány”. Akkor semmi se szép látvány, nem de bár? Na, ugye! Úgy gondolom, ezzel segítek más hallássérültnek is, hogy könnyebben felvállalják, és mert látják hogy te hallássérült vagy és veled/hozzád másképpen kell állni és veled beszélni, mint egy egészséges emberrel. ?

A hajamat úgy hordom ahogyan szeretném, a kedvemtől függ de hagyom is azt hogy lássák az emberek hogy van élet akkor is, ha hallássérült vagy és van hallókészüléked. ?

Hallókészülékem nélkül
Mivel gyerekkorom óta hordom, ezért már szinte az életem részévé vált. Ha elromlik, vagy szervizben van, vagy ne adj isten pont nem tudom használni valami miatt, mert nem hajlandó nekem bekapcsolni, akkor picit eluralkodik rajtam egy pillanat erejéig a pánik. Mint másnak az oxigén mint nekem is, csak nekem még erre is szükségem van, nem tudnék meglenni nélküle. Jobban bele gondolva, nem is arról van szó, hogy nem tudnék napokig/hetekig el lenni az eszköz nélkül. Csupán furcsa a számomra, hogy nincs, meg a kommunikációt teljesen meg kell nálam variálni. Ami nem könnyű helyzet. Olyankor szájról olvasok, amely nem kevés koncentrációt add nekem és a másik félnek. Viccen kívül is: volt már részem abban, mikor még a okostelefon se létezett, hogy papírra vetette fel a illető amit mondani szeretne vagy én akartam mondani. Nagyon élveztem ezt a időszakot, mert így nekem se kellett megszólalni vagy beszélnem, sőt egyikünknek sem volt kellemetlen a szituáció, mikor nem volt a fülemben a készülékem.

Természetesen vannak napjaim, amikor: na, oké nekem elegem van és lekapcsolom, szinte egész nap megvagyok nélküle. ☺️ Olyankor kikapcsol a világ, nem hallok semmit és tök jó érzéssel tölt el. Különösen akkor, amikor nagyon fáj a fejem akkor már pláne nem és nincs is kedvem használni.

Arról nem is beszélve, mindig hordok magamnál elemet, hogy ne adj isten gondol egyet és lekapcsol nekem. 😀 Akkor legalább tudom, hogy lapul a táskámba és csak arra vár hogy cseréljem. ☺️ Így sokkal nyugodtabban érzem magam mintha nem lenne nálam, talán egyszer, ha előfordult ilyen. 

Egyenlőre legyen ennyi elég rólam, így is hosszúra sikeredet a poszt. Ha vannak kérdéseid velem kapcsolatban a Hallássérültségemmel kapcsolatban vagy a készülékemmel vagy bármi, akkor nyugodtan tedd fel, igyekszem megválaszolni azokat. ☺️

Itt a Instagram @klaudiblog címen megtaláltok
Esetleg a facebookomon: www.facebook.com/klaudiblog  vagy 
itt az oldalamon: klaudiblog.hu 

Klaudi

Szép estét kívánok mindenkinek! 🙂
Nos, az oldalnak hivatalosan mától lett instagram oldala! ? Bár eredetileg nem terveztem, de aztán mégis csak lett egy. Tudtok majd tőlem itt is kérdezni, vagy megírni szintén a véleményeiteket az aktuális bejegyzéseimről.☺️ Igyekszek minden üzenetre válaszolni ?

Szóval akinek ez kedvez, akkor instagramon is tudtok követni. ? További szép estét kívánnok nektek!

Klaudi

Itthon, Magyarországon nem sokan szeretnek beszélni a betegségeikről vagy az egészségügyi problémáikról, vagy arról hogyan alakult ki a betegségük. Az emberek nem szeretnek őszinték lenni ezzel kapcsolatban. Nagyon kevés olyan embertől tudunk olvasni:Blog bejegyzéseiben vagy egy videósról(youtuber), a családtagjaid,  ismerőseid-rokonaid esetleg a barátaid körében is jellemzőek, hogy nem mondanak semmit inkább szeretnek hallgatni. Kérdezem én: Mi értelme titkolni? Mi értelme van annak, hogy inkább nem mondasz semmit? Megértem, hogy nem szeretsz róla beszélni, nem tudni róla semmit, jobb ha nem beszélsz róla, és hasonló gondolatok járnak a fejedben. Rendben van. De nem árt tisztában lenni azzal is, hogy talán mégis csak jobb lenne tudni róla, mert ne add isten rosszul is lehetsz egy nyilvános helyen vagy egy buliban, vagy pont látogatóban vagy stb. A legtöbb betegség/állapot nem ilyen, igen. De bármikor előfordulhat rosszabb helyzet is, és akkor nem csak neked lesz ciki/kellemetlen hanem másoknak is. Na, ugye…. 

Egyébként se lehet nagyon elkerülni ezt a helyzetet, hogy ne beszélj róla, mert a legtöbb hivatalos ügyek miatt rá is kérdeznek, pláne ha dolgozni szeretnél. Erről az állásinterjún és az önéletrajzodban is szerepelnie kell(ene).

Akik fel is vállalják, valamint beszélnek is róla nekünk, hogy neki mi az a állapot/betegség amiben él, azzal téged is megerősít abban: Nem vagy egyedül! 😉 Sokan hiszik azt, hogy egyedül vannak a betegségükkel/állapotukkal, pedig NEM! A legtöbbjük sajnos egyre gyakoribbak, mint pl hallássérült, vakok, mozgássérült, krónikus betegségek, tüdő, cukorbetegség, vérnyomás és még sorolhatnám nagyon-nagyon sokáig. A nagyon ritka betegségek, amit tényleg nem tudnak rá mit mondani egyesek, az nagyon ritka kategóriába esik, de nem vagy más csak mert neked nem gyakori. Viszont jó, ha legalább a családtagok/rokon, feleséged/férjed, barátod/barátnőd tudjanak a betegségedről/állapotodról az sem baj ha akiben megbízol pl egy igaz barátnak elmondod. 

Ha elmondom egy barátnak vagy bárkinek akiben megbízom nem él vissza vele?
Érthető a félelmed, és manapság nem csoda hogy sokan jobbnak gondolják ha inkább nem mondják el senkinek, azonban ha megbízol benne akkor miért ne? Nem csak attól lesz valaki igaz barát, hogy megért és ott van a bajban, hanem hogy ezzel együtt elfogad téged. Akkor tudod meg hogy az állapotodat/betegségedet elfogadja-e, hogyan áll hozzád ennek tükrében, ha őszinte vagy. Persze egy idegen embernek ne kezd el magyarázni, hogy neked éppen mi az aktuális problémád! Ráérsz azzal foglalkozni, ha öregebb leszel. 😀 😉 Ezt a dolgot hagyjuk meg a nyugdíjasoknak. 😀

Mit tegyek ha észreveszik az állapotomat vagy leszólítanak?
Semmit. 🙂  Ez nagyon ritka eset legalábbis nálam, ettől nem kell pánikolni vagy kétségbe esni. Legyél udvarias, válaszolj a kérdésekre amelyeket feltett, persze csak ha nem túl intimek. Arra figyelj hogy túlságosan ne add ki a magánéleted, válaszd szét ezeket a dolgokat.  Nálam is megesett már, de erről majd szeretnék egy külön bejegyzést írni vagy egy menüpontot hagyni, csak még nem jutottam el odáig hogy megírjam, meg hát a pontos dátumokra se nagyon emlékszem. 😀 De ha meglesz az is, akkor majd kiegészítem ezt a posztot.

Hogyan vegyem rá a illetőt, hogy nem kell tőlem tartania hanem legyen nyitott felém?
Mint írtam, nem sokan vállalják fel a betegségüket/állapotukat. Nem mindenki fogadja el azt ami vele történt gyerekként/kamaszként vagy most felnőttként. Az emberek többsége inkább a családjának, barátjának/barátnőnek/házastársnak mondja el, mint egy barátnak. Nekik is kell x idő mire elfogadják a helyzetet, de ha elég türelmes vagy és végig hallgatod az illetőt és megérted a helyzetét akkor nyíltan egyszer el fogja majd neked mondani. 🙂 

Beszólnak azért-ezért mert látszik rajtam, vagy kibeszélnek a hátam mögött!
Igen, tudom. Ismerős érzés és ezeken én is keresztül mentem. Ezek az emberek végig se gondolják a szituációt és ez ellen sajnos nem tudsz mit tenni. Lealacsonyodni az ő szintjükre sem érdemes! Számomra lealacsonyodtak és nem veszem őket igazán emberszámba. Nem érdemes rájuk figyelned, sem magadra venned amit mondanak, egyszerűen ne vegyél róluk tudomást. Ha továbbra sem hagyják abba, amely legtöbbször jellemző pl az iskolában, akkor állj ki magadért! Vegyék fel a te cipődet és járják végig azt az utat mint Te! 😉 Ne hagyd magad, ne hagyd cserben önmagad vagy a társadat akit szintén gyúnyolnak!

Kinek érdemes elmondani vagy beszélni róla? 
Első körben mindenképpen a családtagjaid tudják meg elsőnek, pláne ha veled is született a betegség/állapot vagy a gyerekkorodban/kamaszkorban jött elő. Amint bekövetkezik az iskola és barátokat szerzel tudatosan kell megválogatnod azokat! Mert sajnos a mai világban már egy igaz barátban is nehéz megbízni! De azt se mondom, hogy egyetlen egy barátnak se mondd el, mert elmondhatod ha teljes mértékben megbízol benne! 😉 A tanáraid, a igazgató stb. Ők valószínüleg tudni fogják, de csak ha olyan helyzet van, akkor tovább fogják adni ezt a információt, természetesen ez csak akkor következik be, ha neked olyan betegséged van ami figyelmet igényel s, ezt nem tudod elkerülni és ne is szégyenkezz miatta! Jó, ha ezt tudják körülötted és tájékoztatva vannak a helyzetedről. A többi pedig jönni fog magától, hogy te kinek szeretnéd elmondani, el szeretnéd-e mondani egy kollégádnak vagy rég nem látott rokonnak stb… Ám, a társadnak előbb vagy utóbb el kell mondanod a betegségedet, szóval emellől nem tudsz kimenekülő utat találni. Fontos hogy a barátnőddel/barátoddal közöld mielőtt komolyra fordulna a kapcsolat, pl együttélés(összeköltözés), házasság, gyermekvállalás ezek előtt tudasd a pároddal! 🙂

Nekem mik a meglátásaim, tapasztalataim?
Őszinte leszek, én jó magam se szerettem sokáig beszélni a betegségemről, az állapotról ami már megmarad életem végéig. Nagyon sokáig nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy én hallássérült maradok. Ugyan akkor, szépen-lassan kezdtem elfogadni és felfogni azt hogy és akkor “mivan?” jelzéssel-érzéssel a helyzetemet. Mert tudok élni egy teljes életet, és nem vagyok más ember csak azért mert hallássérült vagyok. Persze, ha esetleg más fajta betegségem lenne akkor vajon szintén így reagálnék? Azt mondom most neked, hogy IGEN! De a múltam azt mondaná neked, hogy nem. 🙂 Ha vissza tekintek a kiskoromra, boldog gyerekkorom volt, mind annak ellenére, hogy nekem ez a állapot nem változott meg. Ugyanolyan hallássérült gyermek voltam, mint most felnőttként vagyok. Nem változott meg teljesen az életem csak annyiban, hogy jobban oda kell figyeljek a beszélgetésekre vagy amikor megszólítanak egy hivatalos ügy miatt, vagy behívnak stb.  De ettől függetlenül nem vagyok más ember és nem is érzem azt hogy más lennék emiatt. 

Most talán azt gondolod rólam, hogy nem vagyok normális. 🙂 Majd pont megfogod fogadni a “tanácsom” és kiteregeted a szennyesed. Nem, erről egy szót sem írtam, hogy vállald fel mindenki előtt a bajodat. Hanem azt, hogy kár lenne olyanok előtt titkolni, aki fontos neked, vagy aki hasonló dolgokon megy keresztül vagy pedig ugyanolyan a betegsége stb. Akkor előtte miért is titkolnád? Semmi értelme. A másik dolog, hogy a betegségek és ennek felvállalása megint csak összetett dolog és elég sok témát rejt, amely lehet végtelenségig sorolni. Ezért erre a témára akár az egész életem rá is mehetne. 🙂 Nagyon kevesen vállalják fel és beszélnek róla, akár vlogba(videó blog), blogjukban vagy személyesen más emberek társaságában. Szerintem, ezt mind szép és elismerés van bennük, hogy ezeket vállalják és mesélnek róla. Nem szégyen vagy hogy be kell szólni emiatt, hogy mi a fenéért mondta el mikor ez a ő baja és nem másoké. Talán pont ezért kellene elgondolkozni egy kicsit és észrevenni azt: NEM VAGY EGYEDÜL! 🙂

Én kinek mondtam el?

A családom tudott róla, hisz gyerekkorom óta vagyok hallássérült. Iskolai éveim alatt nem történt semmi extra, a barátaim is tudtak róla, sőt.. Az egész volt osztályom általánosban, mind a barátaim voltak és tudták, de persze akit érdekelt jobban is annak elmondtam, nagyobb szenvedés nem volt bennem. 😉 Másik iskolámban csak közölték, hogy hallássérült vagyok és kész, ennyi volt. Ott azoknak szintén elmeséltem akikben megbíztam, na és persze a páromnak. 😀 Bár voltak akadályok, mert elsőre és rögtön nem mondtam el, nyílván ez egy nagy baki volt az életemben, pont ez az amit bántam akkoriban. Ma már szerencsére nem így van. De ez egy külön történet, erről lehetséges hogy lesz bejegyzés. 🙂 De nem ígérem meg. A tény az, hogy hatalmasat hibáztam azzal, hogy nem mondtam el, sőt ma vissza tekintve erre a hibára jót nevetek az akkori énemen. 😀

Idézet:

“Ha abban a szerencsében van részed, hogy más vagy, mint a többiek, soha, de soha ne változz meg.”
Taylor Swift

Klaudi