Volt egy kérdés még tavaly: Hogyan sikerült szeretned és elfogadnod magad? Erre a kérdésre még Instagramon válaszoltam is, de úgy gondoltam legyen erről is egy bejegyzés, legalább jobban kifejtem, mélyebben megválaszolva a kérdés.

Akkor kezdjük is el!
Nem volt könnyű dolgom. Sokáig nem is értettem mi folyik körülöttem és hogy miért történik ez velem. Csak arra tudtam gondolni, hogy miért pont velem történik ez? Illetve sajnos valamelyik családtagom se nézte túl jó szemmel az egészet. Sose ültek le velem beszélni erről, vagy arról hogy mi fog velem történni, szinte semmit nem tudtam. Nem magyaráztak el semmit. Biztosan neked is ismerős az a helyzet, amikor csak úgy bedobnak a mélyvízbe és tanulj meg úszni minden tanítás nélkül. Na, kb ugyanez volt a helyzet nálam is. Azt hiszem 6 vagy 7 éves lehettem, amikor kiderült hogy valami nincs rendben nálam. 

Sokáig próbáltam megfelelni mindenkinek, de azzal nem tudtam mit kezdeni, hogy nem hallok jól és folyton “értetlenkedtem”, bár az én hibám is, de akkoriban nem kérdeztem vissza, ha valamit nem értettem meg jól és nem értettem amit hozzám beszélnek/kérdeznek. A hibámhoz hozzátartozik az is, hogy sajnos eltakartam a készülékemet a hajammal. Ebben a takarás dologban sajnos szerepet játszott az egyik családtagom is, ezért gondoltam hogy ez valami szégyellni való dolog. Így automatikusan én is kezdtem eltakarni mindegy hogyan-miként, de ne látszódjon meg semmilyen formában a hallókészülékem. Ez ment nagyon-nagyon sokáig, sajnos otthon is. Persze, azt se mondom, hogy nem volt rövid hajam, mert volt sokszor. Mindig úgy vágatták le a hajamat, hogy ne látszodjon majd meg a készülék. Sokáig húztam ezt, rá is ment az egész kamaszkoromig.

Végül, a jég ott tört meg, hogy a jelenlegi párom nyitotta fel a szememet arra hogy ne szégyelljem! Nem tehetek semmiről, arról sem hogy hallássérült vagyok. Így erről az egészről nagyon sokat kezdtünk el beszélgetni, sokat meséltem neki azokról az időszakaimról, amikor nem fogadtam el magamat. Jól esett végre elmesélni, hogy én mit érzek, mit éltem meg és hogyan. Sírtam egy nagyot, de boldog is voltam egyben, hogy végre fel szabadultam a kényszer alól. Képest voltam továbblépni és elfogadni magamat, olyannak amilyen vagyok és aki vagyok, hallássérültként is! Ennek sokan nagyon örültek, hogy végre nem takarom el a készülékemet, a barátaim is. Sajnos az egyik családtagom ha meglátta, akkor automatikusan eltakarta nekem, de ezzel már nem tudtam mit kezdeni, sem azzal hogy ez neki “csúnya”. Én örültem és örülök a mai napig hogy már nem takarom el, sőt megmutatom, hogy igen hallássérült vagyok, igen hallókészüléket-illesztéket hordok. Nem tetszik? Akkor ne nézz, ne bámulj, állj tovább! ?

Mikor kezdtem el vissza kérdezni, ha nem értettem vagy nem jól hallottam valamit? 
Szerencsémre erre hamar megtanított a tanárom, illetve a logopédusom is, hogy merjek visszakérdezni ha esetleg valamit nem értek, vagy nem hallottam/nem jól értelmeztem a kérdés, akár magát a beszélgetés. Ezt a “tanítási módot” a másik iskolámba “nevelték” belém a tanárok, illetve otthon is. Így ezzel úgymond nem volt problémám. ? Azzal már igen, hogy a szorongás megvolt bennem mindig is, ha vissza kellett kérdezzek vagy szólnom. Ezt is sikerült már elengednem, tehát mindent ami a hallássérültséggel jár.

Sikerült megszeretnem magam hallássérültként
Büszke vagyok magamra, hogy sikerült elfogadnom, szeretnem magam olyannak, amilyen vagyok és aki vagyok! ? Szeretem, hogy hallássérült vagyok és hogy a hajamat úgy fogom össze ahogy nekem tetszik! Egyre jobban, lazábban beszélek már a történetemről, vissza kérdezek ha nem értek valamit, ha nem hallok valamit stb… 

Mit tanácsolok? 
Ha tudod, hogy valami történik a gyermekeddel, rokonoddal, pároddal, akkor ne azt csináld mint a legtöbben teszik, hogy nem beszélnek róla. Ne csinálj úgy, mintha nem tartozna rá, mintha csak a Te problémád lenne mint szülő és társaik. Elhiszem, hogy szülőként az a feladatod hogy megóvd minden bajtól és rossztól. Rendben is volna, ha a gyerekedet nem ennek teszed ki, hogy nem informálod hogy jelenleg mi történik vele pl: miért nem hal normálisan, mint a társai? Miért van kerekesszékben? Miért nem élhet “normális” életet, mint a többi társai? Stb… Tehát, ne kezeld tabutémának! Ne kezeld totálisan félre, hanem adj neki egyenes választ! Nem kell felnőttek módjára, hanem játékosan mondd el neki, mi a helyzet. Ne ő tapogasson a sötétben, hogy ez neki rossz legyen! Magyarázd el neki hogy minden az ő érdekében van, ezért kell a műtét vagy a orvoshoz járás. Mondd el neki, hogy szereted úgy ahogy van!

Amit nagyon fontosnak tartok, hogy ha a gyereked kérdez, arra mindig válaszolj! Ne kerüld el a témát! Valamint… Ha látod hogy valami nem stimmel vele, bántja őt valami, akkor kérdezd-fagassd! Ne hagyd őt magára, hanem tudja hogy számíthat a szüleire vagy a testvérére? 

Ő/Te nem tehetsz semmiről! 
Ne hibáztasd magadat, azért mert van valami betegséged/problémád! 
Ne haragudj rá, ha kérdez! 
Szeresd őt! ?❤️

Kérdésed van? Itt megírhatod a hozzászólásban, vagy az Intagram oldalamon: @klaudiblog, Facebook oldalamon is Klaudiblog.

Klaudi

A blogomon egy ÚJ dolog kerül kipróbálásra amelynek a neve: Interjúk.

Mai interjú alanyom a zsolesz.eoldal.hu lesz, aki főleg a könyv-kritikákról szokott blogolni. Szeretem olvasni a bejegyzéseit egy-egy kifejtett könyvekről véleményét.

Így felkértem egy interjúra, szerencsémre elfogadta azt! Szóval… Döljetek hátra, élvezzétek az írását. 😉

Hamarosan…. Hozzom a következőt! 😀

Ui: Ha tetszett nektek ez a Interjú, kérlek titeket hogy ezt jelezzétek felém: a blogomon, a fb oldalon, akár a Instagram(@klaudiblog) profilomon. Valamint, az instagramon tudtok is szavazni, hogy legyen-e folytatása? ?
Előre is nagyon köszönöm a visszajelzéseteket!??

Mesélnél egy kicsit magadról? ☺
Üdvözlök mindenkit ezúton is, a nevem Mészárovics Zsolt. Én egy életvidám, kalandos, kellően bolondos, sokoldalú, szervező egyéniségű fiatalnak tartom magamat. ☺ Az életben sok témáról szeretem kifejteni a véleményemet és van rálátásom a hányattatott sorsokra is. Nagyon sokat és sokféleképpen mesélhetnék magamról, de a blog tartalma alapján inkább másfelé kanyarítom elbeszélésemet. ☺ Bár én nem rendelkeztem életemre nagy kihatással bíró betegséggel, de sajnos egyéb körülmények által én is éltem át kissé hányattatott sorsot. Illetve hozzátartozók és barátok közül több megváltozott munkaképességű személyt is ismerek, ami által gyűjtöttem tapasztalatot és idővel a szociális témákban kialakult a konkrét érdeklődésem is. Pont fiatal pályakezdőként 2009-2012 között kényszerültem megtapasztalni – Magyarország legrosszabb időszakával együtt – a tartós munkanélküliséget. Szerencsétlen módon elavult szakma volt a kezemben és az iskolából kilépve munkalehetőség nélkül megrekedtem. (Sok sorstársammal együtt.) 2013-ban adódtak jó lehetőségeim kicsit fejleszteni magamat: egy váratlanul érkezett anyagi fellendülés által jelentkeztem Irodai asszisztens szakképesítésre, majd sikerült két átmeneti formában elhelyezkednem irodai közfoglalkoztatáson és ott el tudtam volna képzelni magamat hosszú távon is. 2016-ban találtam rá életem első határozatlan idejű munkájára az egyik kórházban, azonban az elejétől kezdve nem éreztem jól magamat. Mivel mégsem akartam otthagyni életem első hosszútávú munkaviszonyát, ezért maradtam egy ideig és sokáig tipródtam. Majd 2018. év elején bukkant fel szemem előtt egy újabb tanulmányi lehetőség, amire teljes szívemből vágytam és ezért bele is vágtam. Összeillett a szociális érdeklődésemmel, kitárta előttem a kapukat, és bátran mertem ugrani. Ezáltal jelenleg – pedagógiai és családsegítő ügyintézői szakképesítéssel a kezemben – sikerült egy nagyon jó helyen elhelyezkednem. Most valóban úgy is érzem, hogy megtaláltam a helyes útirányomat és az életben idővel minden rendben történik. ☺ (Persze ehhez magunknak is tenni kell.)

Milyen betegséged/betegségeid vannak és mióta?
Bár nekem igazából éppenséggel nincs teljes életvitelre kiterjedő betegségem, de ennek ellenére gyerekkoromat sajnos nagyon meghatározták különféle problémák. Egészen serdülőkoromig folyamatosan kisebb-nagyobb allergiáktól és súlyos asztmától is szenvedtem. Emiatt eléggé betegeskedő gyerek voltam, az asztma miatt sajnálatosan kimaradtam a sportolásokból is, és így – a minimális húsfogyasztásom ellenére – 15 éves korom előtt még 96 kilót mutatott alattam a mérleg. Tehát pufi gyerek voltam és ráadásul még szemüveges is vagyok. Illetve hozzátartozik, hogy egyik allergia-gyógyszerem mellékhatásként okozhatott krónikus haspuffadást és – a megnyúlt mai alkatom ellenére – egy kisebb sörhas-jelleg azóta is megmaradt nálam. A gyógyszert azóta – teljesen érthető okokból – kivonták a forgalomból. Nagyon érdekes sorsszerűségként az egész gyerekkori kálvária nálam a középiskolával szinte egy csapásra elkezdett megváltozni. Pontosan már nem emlékszem, de valószínűleg elkezdtek enyhülni a tüneteim és lassacskán le lettem állítva mindenféle gyógyszerről. Még az asztmámmal kapcsolatban is azt a javaslatot kaptam, hogy csak súlyosabb kiújulás esetén keressek fel orvost. Szerintem a mai világnézetekkel már nem meglepő, hogy pontosan mérgező gyógyszerek elhagyását követően még inkább formába kerültem és a serdülőkorhoz jól igazodva sikerült langalétává megnyúlnom. Egyrészről így sikerülhetett az, hogy jelenleg 186 centivel 70-74 kiló között mozgok. Kicsit jojózok, de ez már egészen más téma. ☺ Másrészről idővel egyre inkább érdekeltek szabadtéri programok, egyre jobban megszerettem az úszást, sok év óta viszonylag rendszeresen járok túrázni, és valamennyire érdekelt még a testedzés is. Mindezt úgy, hogy gyógyszerek nélkül tökéletes egészségi állapotnak örvendtem. Megfázás is csak nagyon ritkán ért engem, mindenki irigyelt engem ezért. ☺ Illetve érettségizést követően 3 évvel egy csúnya tüdőgyulladás miatt hirtelenül berobbant az asztmám, aminek következtében tüdőgyógyászatra kezdtem járni. Azóta folyamatos kontroll alatt tartanak és újra  használok asztma-pipát, de valójában kis idő elteltével a tüdőmet nagyon jó állapotba tornáztam fel. Így az asztma-gyógyszer ellenére továbbra is makkegészségesnek tartottam magamat. ☺ Azonban végül pont nemrégiben felütötte a fejét nálam egy rejtélyes immunológiai-probléma, pontosabban egy autoimmun-betegség. Bár az asztmám mélyalvó állapotban van, de autoimmun-reakciók ellen csak szteroidos gyógyszerek volnának a leghatásosabbak és ezek mégis komoly problémaforrást jelentenének az asztmám miatt. Így éppenséggel egy kérdéses patthelyzetben ácsorgok. Erről kivételesen nem szeretnék pontosan mesélni, de többnyire csak változó mértékű külső jelei vannak. Tehát a mindennapi életemre vagy ritmusomra nincs kihatással és remélhetően ez így is marad. Későbbiekben meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. De én bizakodok saját magamban. ☺

Mi a kedvenc elfoglaltságod? ?
Felsorolásként: alkalmanként bulizás, filmnézés, internet-böngészés, kirándulás, túrázás, városnézés, zenehallgatás. Tervező-szervező típus vagyok, általában előre megtervezem a napjaimat és a programjaimat. Délutánonként legszívesebben könyvet olvasok és utána esténként leülök a számítógéphez, bár előfordultak már hétköznapokon is más programok. Régen vevő voltam hirtelen-spontán ötletekre, de most már inkább tervezek előre. ☺ Hétvégenként pedig szeretek kimozdulni vagy egyéb programokat tervezni. Ha süt a Nap, akkor téli időszakban a csípős levegő sem akadály. A Napsütés a mindenem, illetve én még a nyári forróságot is jól tűröm. ☺

Ért már téged atrocitás?
Mivel gyerekkoromban betegeskedő voltam és kimaradtam tipikus fiús programokról, ezért általános iskolában mindenki kinézett engem. Illetve koromat megelőzve és generációmat meghazudtolva sokkal komolyabb gondolkodású gyerek voltam. Talán pont emiatt is láttam a világ sötét oldalát és szerencsétlen módon nagyon magamba fordultam. A középiskola hozta meg a változást és én igazából később éltem át a gyermeki szórakozást is. Meg is maradt bennem egy bolondozó örök gyerek, de véleményem szerint a mai világot csak így lehet túlélni. ☺

Ha igen, mesélnél róla?
Mivel csak gyerekkorról beszélhetnénk, így ezt én magam részéről sokkal jobban pontosítva nem tartom lényegesnek. Persze tudjuk sok történetből, hogy a gyermeki gonoszság is okozhat nagy töréseket. De szerencsére nálam nem így történt és én felülkerekedtem úgyszólván saját magamon is. ☺ Másnak biztosan van sokkal rosszabb élménye, így maradjunk ennyiben.

Mit gondolsz azokról az emberekről, akik eltérnek az átlagtól abban, hogy betegségük van?
A sors szerencsétlensége által nem tehetnek a helyzetükről és ezért nem szabadna őket lenézni vagy elítélni. Ők is ugyanolyan emberek és problémáik ellenére ők is megérdemlik a boldogságot vagy boldogulást az életben.

Mivel inspirálnád és motiválnád őket? 🙂 😉
Az előző folytatásaként ezt mondanám: akármilyen problémájuk is van, valamiképpen mégis meg kell találniuk saját maguk számára a boldogságot és céljukat az életben. Hiszem, hogy idővel valamilyen formában mindenki megtalálhatja vagy akár előnyére is változtathatja a negatív helyzetét. Mint ahogyan sokan ilyen élethelyzetben blogolnak vagy akár híresebbek is lettek és ezzel előremozdultak. Illetve egymást is segíthetik ezzel. Ezért én mindenkinek azt tanácsolom, hogy ne adja fel és találja meg így is önmagát. Mert mindenki értékes valamiben. ☺

Végezetül ha van blogod, megosztanád? 🙂
Többféle blogom volt már az életben, jelenleg 4 év óta úgyszólván egy véleményező-kritikai blogot vezetek. Viszonylag sűrű olvasás által leginkább a könyvkritikáim szolgáltatják a blogom alapját. Bár kezdetben magammal kapcsolatosan még többféle apró témát is indítottam, most már a magánéletem sűrű eseményei által éppenséggel a könyvkritikáim is megcsappantak egy idő óta. 2020-ban megpróbálok több időt szentelni erre, illetve sok érdekes könyv van a tarsolyomban. ☺ Igazából a véleményalkotó képességeim által sokszor kaptam már invitálást közös bejegyzésre vagy komplett közös blogolásra, de ez sajnos most túl sok volna nekem. Mindazonáltal lentebb linkelem a blogomat és köszönöm a figyelmet. Kívánok mindenkinek szép napot. ☺
http://www.zsolesz.eoldal.hu

Köszönöm szépen az Interjút!?☺️
Klaudi

Bizonyára neked is megfordult a fejedben, hogy az interneten, a közösségi oldalakon, blogokon stb… Miért nem lelünk sorstársra? A válasz roppant egyszerű: Mert ez egy személyes dolog hogy kinek mondja el vagy kinek nem, azt saját magának kell eldöntenie. Te ebbe nem látsz bele. 

Elbújnak?
Nem, nem bújnak el. Egyszerűen az ember nagyrészt nem fogja kiírni az adott problémáját, hogy neki éppen mi a betegsége. S, nem is azért mert szégyellnék, hanem mert nem akarják hogy Te sajnáld! Persze, biztos van aki szégyelli a betegségét, itt most arra gondolok, hogy a családja előtt is titkolja. Ám, ha a másik oldalt nézzük, akkor ezt mindenre lehet érteni. Gondolok itt most arra, hogy valaki meleg vagy leszbikus, de az adott személyről meg nem tudnád mondani, mert nincs kiírva a profiljára. Persze, ha a társkeresői oldalról nézzük a helyzetet, akkor ő biztos, hogy kiírja. Ám, a társkereső oldalaknál nem biztos, hogy mindenki aki felregisztrál kiírja mi a betegsége. Ennek sajnos vagy nem sajnos de iszonyat nagy hátránya van, de erről majd később.

Miért nincs annyi blog a bizonyos betegségekről?
Mint fentebb írtam, nem mindenki kész arra vagy nem akarják a világ elé is kitárni, hogy neki éppen mi a problémája(betegsége). De persze, megértem amit te is éppen gondolsz. Nagyon sokan sajnos ítélkeznek az felett, hogy azért írja ki vagy vállalja fel a betegségét, mert sajnáltatja magát. S, sokan nem is sejtenék hogy nem erről lenne szó. Az emberek szeretnek “vádaskodni” ezért sajnos sokan nem fognak pont ezért blogolni. A másik véglet, ha valaki blogol is bizonyos helyzetéről, azzal sem igazán foglalkoznak az emberek. Sajnáltatni senki nem akarja magát, de az interneten is sok a rosszindulatú ember. Tisztelet a kivételeknek.

Csoportokban vannak? 
Igen vannak. Általában ezek a csoportok azért jönnek létre, hogy valaki szintén sorstársra találjon. Viszont, akármennyire is “elképesztő” látni ilyeneket is az interneten, sajnos ennek is kevés a létszáma. Legalábbis az én esetemben. 😀 De egyik csoportban sem vagyok benne, mint hallássérültként. Nem mindenki szeretné felvállalni és megosztani a saját tapasztalatait, de vannak kivételek persze. 🙂 Én jó dolognak tartom a csoportot, nincs semmi ellenvetésem. 

Nem mindenkin látszik, hogy beteg/problémája van
Tény, hogy nem mindenkiről tudjuk megállapítani hogy beteg lenne. Valakin abszolút nem látszik meg külsőleg, hogy valami baja lenne, netán beteg stb. Ismerek olyat akinek IBD-je van és nem látszik rajta, erre csak akkor jövünk rá, ha ő maga mesél róla. Ám, aki hallássérült, mint én vagyok, és vállalja is a velejáróját akkor természetesen ez nekünk látszik, már maga a hallókészülék, valamint a beszédünk is. Ugyanez igaz, aki kerekesszékben ül, vagy vak és még sorolhatnám. Egyébként meg, nem mindenki nyitott természetű, hogy tudjon neked vagy másoknak mesélni a betegségéről, vagy akár blogolni róla vagy videózni/beszélni róla. Fogadd el te is azt hogy ő nem szeretné mindenkinek elmondani, ha neked elmondja nem feltétlenül arra kell gondolni rögtön: Na, ez már sajnáltatja itt magát nekem… NEM! Azért mondja el, mert benned feltétel nélkül megbízik és tudja hogy nem fogsz róla beszélni másnak is. Ha netalán… Valaki mégis csak blogolna róla, akkor se jelenti azt, hogy sajnáltatni szeretné magát és társaik! Gondolj arra, milyen jó ha megosztja ő is a saját megélt tapasztalatait, valamint gondolatait, témáit, véleményeit és ebből mi olvasók csak tanulni tudunk tőle. Illetve nem csak tanulni, de másoknak is nagyon jól jön egy plusz információ, újdonság, pláne azoknak akik szintén betegek is jól esik egy-egy blogot elolvasni, hogy lássák nincsenek egyedül. ☺️??

Én mit is gondolok?
Nem, nem akarom magamat sajnáltatni. ☺️ A blogot elsősorban magamért hoztam létre és magamnak írom, valamint szeretem is vezetni és írni. A második, hogy nektek is szól a blogom, hogy ezzel másokon is tudjak segíteni, inspirálni, motiválni másokat és a hozzám hasonló sorstársaimat sem szeretném cserben hagyni, hanem erősíteni őket abban, hogy ne szégyelljék magukat! Hallássérültség ide vagy oda, vannak ennél rosszabb helyzetek is… ?‍♀️? Viszont, senkire nem erőltetek semmit, de persze én is tudok annak örülni, ha olvashatok e formában is blogokat, akár hallássérültekről, anyaságról, különböző betegségekről, könyvekről, receptekről, fogyásról, szóval mindenről. ☺️?

Van csoportom? 
Nincsen és egyenlőre nem is lesz. Sajnos kevés időm lenne még inkább. Szeretném az “Én Időmet” is megtartani magamnak, valamint a páromnak és a barátaimnak. ? Illetve, hazudnék ha azt mondanám nem gondoltam rá, mert igen eszembe jutott, de inkább távol tartom magamat a plusz dolgok miatt. ? 

Vannak sorstársaim? 
Gyerekkoromban nem hittem volna, hogy találok hozzám hasonló embereket, sőt szinte akkoriban nem is nagyon találkoztam más hallássérült gyerekkel, vagy kamaszokkal. Igazából kb pár hónapja vannak igazán akikkel tartom a kapcsolatot??(neveket nem mondok, mert nem kértem rá engedélyt??ha netán olvassátok, akkor jelezzétek felém??) , illetve szerencsémre tavaly is “belefutottam” egybe, valamint van is egy ismerősöm akivel kb 3 vagy 4 éve ismerjük egymást, ő is hallássérült. ☺️

Klaudi