Sziasztok! 🙂 A mai interjú alanyom Milia!  Akár mennyire is hihetetlen, de ő is egy nagyon kedves sorstársam, hallássérült lány blogol nektek személyes írásokat, véleményeket és különböző interjú alanyokkal találkozhatunk a blogján, valamint az intagram profilján is. Milia 2018 óta vezeti az oldalát és nagyon szeretem olvasni a bejegyzéseit, valamint az instagramon is a posztjait. Érdemes betérni az ő oldalára is, olvasgatni az írásait, valamint az interjú alanyait is érdemes figyelembe venni, mert sok személyről nem is tudjuk, hogy köztünk vannak és csodás személyiségek ők is!  Nem is húzzom tovább az időt! Jöjjön az interjúk 7.része! Jó olvasást kívánok! 

Szia Viki!  Köszönöm, hogy elfogadtad az interjút! Mesélnél egy kicsit magadról?
Persze! A legtöbben az internetes berkekben Milia néven ismernek, ezen a néven szignózom alá a műveimet – legyen szó rajzról vagy akár bármiféle írományról. Kommunikáció-és Média szakon végeztem a Debreceni Egyetemen, én magam is itt élek. A könyvek, a művészet, a jó zenék, a finom kávék és teák az én hívószavaim 🙂

Olvastam a blogodon, hogy 12 éves korodban lettél hallássérült. Hogyan élted meg, mi volt az első reakciód mikor ezt megtudtad?
Nos, elsősorban ijedt voltam. Volt már rajtam másféle negatív címke, ami összesúgás tárgyát képezte az iskola falain belül, nem hiányzott számomra hogy egy újabb címkével bővüljön ez a sor – a tömérdek vizsgálat, ami követte a diagnózist elvette a nyaramat és helyette adott egy hallókészüléket. Nem mondanám, hogy boldoggá tett vagy könnyen eltudtam fogadni.Sokáig nem tudtam emberek közé menni, úgy éreztem mindenki engem bámul – holott ez teljesen irracionális. A hajamat mindig leengedve hordtam és jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy azt mondjam, ez mind nem érdekel. Az önbizalom amúgy is elég ingatag dolog, ha az ember kamaszodik; olyan dolgok miatt akad ki magán, amit természetesen a korának megfelelőnek fel is nagyít.

A családod hogyan kezelte a helyzetet mikor kiderült, hogy hallássérült lettél?
A családom pont ugyanúgy reagált, ahogy én. Megijedtek ők is, hiszen ez nem csak arról szól, hogy tulajdonképpen x ideig hordom, vagy beszedek hozzá ennyi meg annyi tablettát és elmúlik. Felmerültek olyan kérdések, hogy miért nem vették észre időben szóval nekik sem volt könnyű, de valahogy az élet mindig csak annyi mennyiségű problémát ad, amivel megtudsz küzdeni, szóval ezen az alapelven indultunk el.

Örülök, hogy te is blogolsz. 🙂 Nagyon egyedi, néha olvashatunk tőled véleményeket, gondolataid, és interjúkat is készítesz. Szeretem olvasni a bejegyzéseid, a posztjaid instagramon. Nem féltél belekezdeni/elkezdeni, illetve mi a célod a blogoddal?
Az írás számomra terápia, de azt hiszem sokan vagyunk még így. 13-14 éves korom óta írok, eleinte naplók és fanfictionök formájában történtek ezek a próbálkozások, belekóstoltam a versírásba is – ezek a művek,ha mondhatom tényleg csak a saját magam szórakoztatására és néhány barátnőm javaslatára készültek el. Nekem ez volt a menekülési útvonalam a hétköznapokból. Teltek az évek, jött az egyetem és igazából akkor kezdtem komolyabban foglalkozni azzal hogy én bloggoljak. Voltak már erre szintén felületeim, lásd gportal korszaka meg blogspot, de egy idő után meguntam őket valamiért. 2018 óta van a jelenlegi oldalam, de csak egy fél éve veszem komolyabban azt, amit csinálok. Az interjúkészítésben megtaláltam önmagam, szeretek új arcok után kutatni megismerni más aspektusokat, foglalkozásokat mert alapvetően minden érdekel így nincs nehéz dolgom, ha interjúalanyok után kutatok 🙂 Konkrét célom nincs, önmagamat szeretném fejleszteni, persze szeretnék még több olvasót, hogy minél több visszajelzést kaphassak meg jó lenne pár komolyabb interjút is levezényelni 🙂 

A véleményeim amik kicsúsznak a billentyűzetemből, azok pedig egyszerűen csak tényleg arra vannak, ha van egy adott téma és úgy gondolom jó lenne vele foglalkozni és még talán egy kellemes vitatémát is kitudunk hozni belőle – az impresszió fontos, de nem szeretném ezt lesarkosítani arra, hogy az a jó, ha habzószájú trollkommentelésekbe megyünk bele vagy a másik véglet, amikor bólogatásból áll ki mindenki. Az a jó, ha tudunk érvelni egymásnak, beszélgetést tudunk összehozni a kommenteken keresztül mert annyian vagyunk egy-egy felületen és mindenki véleménye hordozhat olyan nézőpontot, ami tanulságként szolgálhat másoknak. Ez pedig a magja az egész blogolásnak. Attól, mert a maga a folyamat mondhatni a szórakoztatóipar és az öncélú érzelemdömping szerelemgyereke, azért kell, hogy érdekeljen az, hogy mit gondol az olvasó. Kinek írok, ha nem nekik?

Honnan vagy mi alapján választod ki az interjú alanyaid?  Volt már olyan, hogy fel szerettél valakit kérni és nem merted?
Nagyon jó kérdés, hogy volt-e olyan személy, akitől tartottam, hogy felkérjem interjúalanynak. Persze! Mindenkinél ott van az, hogy mi van, ha csak “látta” és ott marad a dolog ugyanúgy. Akkor kicsit csalódottnak érzem magam, de ezen is elég hamar túllendülök – nem erőltethetem azt, hogy interjút adjanak nekem csak úgy, ha alapból nincs kedvük, nem elég számukra a referencia stb. De azért próbálom ezeket az izgulásokat levetkőzni, mert voltaképp mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, se lentebb, se fentebb – legalábbis ez az én hitvallásom. A legviccesebb egyébként Papp Ádámmal volt, mert tartottam tőle, hogy majd’ 20 ezer követővel talán meg sem fogja nézni a levelemet, de kb 3 másodperc múlva írt, hogy persze, benne van. Azóta is beszélgetünk, jóba vagyunk szóval abszolút jól sült el 🙂

Mi nálad a kommunikációs “eszköz”? 
Nálam a kommunikációs eszköz a beszéd illetve a szájról olvasás. Az utóbbit valami csoda folytán magamtól fejlesztettem ki, egyszerűen úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy nekem baj van a hallásommal elvégre mindig mindent értettem. Nade amikor a doktornő letakarta a száját és úgy beszélt hozzám… nos, akkor jött a fent említett orvosi vizsgálatok zöme. Jelnyelvet sajnos nem tanultam még, pedig borzalmasan vágyok rá, számomra egyrészt izgalmas is, másfelől meg hasznos tudásnak gondolom – attól függetlenül, hogy én hallássérült vagyok. 

Meglepő módon, nem mondhatnám, hogy alapból ismerkedtem hallássérültekkel – én kifejezetten rosszul élem meg, hogy nem tudok velük kommunikálni jelnyelven, mert nagyon szeretnék ezek mellett pedig nem szeretnék számukra kínos helyzetet generálni, hogy nem értjük egymást. Az internet csodálatos ereje összehozott veled, meg még egypár emberrel és egyenlőre így is beszélgetünk de természetesen én nyitott vagyok arra, hogy más hallássérültekkel is megismerkedjek. Amikor megyek a debreceni SINOSZ-hoz, már előre félek – pedig a világ egyik legkedvesebb emberei dolgoznak ott, de én csak azért pánikolok, hogy nem fogjuk egymást érteni 🙂 

Mit gondolsz arról, hogy valaki hallássérült? Lehet-e munkahelye, párkapcsolata, gyermeke stb?
Attól mert valaki hallássérült ugyanolyan tagja a társadalomnak, mint bárki más. Én nem hiszek a címkékben, noha hazugság lenne azt állítani, hogy nem címkézek / címkézünk. Ez is egy rossz szokás, amit le kell koptatni magunkról, de én ahogy írtam nyitott vagyok mindenre. Aki tetovált, akinek hallókészüléke van, akinek egy lába van, aki tolószékben van – mindenkinek joga van ahhoz, hogy teljes életet éljen. Kellene, hogy kiemelt empátiával és megértéssel forduljunk feléjük, hogy merjünk kérdezni és segíteni is – de ezek valahogy nem divatdolgok. Megbámulni vagy épp elfordítani a fejünket az igen. Ez sajnos nagyon rossz berögződés, de szimplán visszavezethető arra, hogy nem tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket, mert nevelésünk során valahogy kimaradt  vagy tabuként manifesztálódott. Lehet, hogy a szülők sem tudják hogyan kezeljék – ezzel sincs gond, csak beszéljünk róla! Ezért is lenne jó, ha érzékenyítés folyna az iskolákban – attól, mert valaki más, nem jelenti azt, hogy kevesebb vagy épp több. 

Miben vagy mennyiben akadályozz téged az, hogy hallássérült vagy? Szerinted mi az amin változásra lenne szükség, hogy nekünk sorstársaknak könnyű/könnyebb legyen?
Akadályoz, de nem hagyom neki nagyon 🙂 Munkahely szempontjából biztosan – nem érezném magam komfortosan egy olyan helyen, ahol sok a zaj, ahol folyamatos kommunikációt igényel egy feladat. Bár sokan megkérdőjelezik, borzasztóan visszahúzódó vagyok és nehezemre esik ha hirtelen sok új és ismeretlen emberrel kell kapcsolatot teremtenem. Ezért alkalmasabbnak gondolom magam egy irodába, például. A változásra mindig szükség van, hiszen csak az az állandó az életünkben – ettől függetlenül hallássérültként mi is mutathatunk (és kell is!) jó példát. 

Mit gondolsz azokról az emberekről, akik eltérnek az átlagtól, abban hogy betegségük van?
Azt gondolom, hogyha valaki beteg, az nem egy multipass.

Lehet kegyetlenül hangzik ez, de attól mert hallássérült vagyok nem várom el,hogy másként bánjanak velem – ezt értem arra, hogy minden körülöttem forogjon arra x percre. Azt kérem, hogy úgy bánjanak velem, ahogy kell, se több se kevesebb. Attól mert hallássérült vagyok, nem várhatom el és nem is teszem, hogy miattam például jelnyelvet tanuljanak meg a körülöttem levők, vagy mert én hallássérült vagyok például helyettem intézzék el a kommunikációval kapcsolatos dolgaimat. Nem tudom jól megfogni ennek a lényegét, de tulajdonképpen arra szeretnék kilyukadni, hogy egy betegség nem jogosít fel minket arra, hogy olyan dolgokat várjunk el másoktól, ami minket fentebb emel – meg ez nem egyoldalú dolog. Ha tőlem megkérdezik, hogyan tudnak nekem segíteni, én is megkérdezem ha látom, hogy a kolléganőm egyébként teljesen náthás két hete. Empátia meg odafigyelés. Ennyi.

Mivel inspirálnád, motiválnád őket? (Főleg a Hallássérülteket)
A hallássérülteket csak azzal szeretném megszólítani, hogy nem vagytok egyedül és abszolút nincs miért szégyellnetek magatokat. Ugyanolyan tagjai vagytok a nagy egésznek, mint bárki – ebből kell a lehető legjobbat és legtöbbet kihoznotok. Merjetek segítséget kérni és ti is merjetek segíteni! Ha van egy álmotok és mindenki más azt mondja őrültség, bíráljátok ezt felül és ha úgy látjátok van oda vezető út, akkor kezdjetek el arra sétálni és végigmenni rajta. Természetesen biztosan nem lesz könnyű de pont ez a legjobb része, mert olyan dolgokat tanulhattok magatokról, amit egyébként nem is gondolnátok / sejtenétek és biztosra veszem, hogy az út mellé még barátokat és segítőket is fogtok kapni ez pedig iszonyatosan jó érzés!

Végezetül, megosztanád a blogod? 
Persze 🙂

Aki kiváncsi rám, meg arra a sok őrültségre amiről szeretek írni, az látogasson el a www.thewriteowl.hu weboldalra esetleg be is követhet facebookon és az instán is Write Owl by Milia néven 🙂

Mégegyszer, köszönöm hogy elfogadtad az interjút! 🙂

Klaudi