Gondolom már sokan vagytok kíváncsiak arra, hogyan lettem hallássérült. Velem született-e vagy kialakult? Betegség által? Stb… Stb.. Nos, írtam már nektek arról, mióta vagyok hallássérült, illetve ciki hogy hallássérült vagyok? Cikkeimben. Arról nem igazán esett szó, hogy hogyan is lettem hallássérült. 🙂 Első sorban elmondanám, hogy az én történetem sem olyan egyedi, hisz biztos másoknak is történt már hasonlóképpen, egyszer találkoztam is egy olyan személlyel, akivel ugyan ez történt, mint velem. Ezért szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy mindenkinél más és más, hogyan lett hallássérült vagy siket.

Nem velem született
Nagyon aranyosnak tartom egyesek megjegyézést illetve kérdését, de nem velem született a hallássérültség. 🙂 7 éves voltam amikor a hallásom kezdett “csökkeni” és vettem észre is magamon illetve a családom is felfigyelt erre, hogy mikor szólítottak otthon vagy az óvodában akkor nem reagáltam egyből vagy nem válaszoltam rögtön ha szólítottak, vagy nem a hang irányába fordítottam el a fejemet. Tudni kell, hogy beteg is voltam, meg voltam fázva és ez ment rá a fülemre elvileg. Pontosan nem tudom az egész történetet vissza vezetni, mert már annyira nem emlékszem bizonyos dolgokra, hogy akkor most mi okozta a hallássérültségemet. Amik megmaradtak emlékek azokat idézem most fel nektek. 

Miután kiderült, hogy egyáltalán nem hallok meg hangokat, illetve oda se figyelve a személyekre és kb üvöltve velem tudtak csak kommunikálni/beszélni. (Milyen jól kezdődik :D) Elvittek engem orvoshoz, majd orvosról-orvosra jártunk a szüleimmel, majd egy nagyon kedves, aranyos és jókedvű, akkori gyerek háziorvosom, akit mellesleg mai napi visszasírok, mert tényleg egy rossz szó nem volt rá. Ő volt aki azt ajánlotta és mondta el, hogy elég lenne felszúrni a fülemet, igen ám… szép is volna, ha minden úgy történt volna, viszont nem is biztos hogy újra hallottam volna, mint régen. Ezután felkerestünk egy kórházat, ami bizonyára Heim Pál Gyermekkórház volt. Emlékszem nem szerettem oda járni… 

Felszúrták akkor most a fülemet?
Miután megvizsgáltak és társaik ami lenni szokott minden embernél, így mondták a szüleimnek(legalábbis a szüleim ezt mesélték el), hogy a fülemet nem kell felszúrni, elég ha kiveszik az orrmandulámat, hátha az okozza a problémát. Nos, a döntés a szüleim kezébe került, mert én még nem tudtam akkor dönteni persze. A szüleim sajnáltak abból a szempontból, hogy fel kelljen szúrni a fülemet, hogy kifolyjon az a bizonyos folyadék. Azt mondták a javulási esély akkor is 50-50% százalék, tehát biztos javulást vagy felépülést nem biztosítottak akkor még. Hogyan is döntöttek akkor hát? Az orrmandula kivétele mellett döntött a családom. 

Sajnos a helyzetem nem javult, inkább rosszabb lett. Így keresni kellett egy hallásvizsgálati – szakértői központot. Budapesten leltünk rá az akkori halláscentrumra, nagyon kedvesek voltak, szimpatikus is volt az orvosom aki volt nekem.  Hogy miért csak volt? Mert sajnos elment onnan és azóta folyton változó, hogy ki volt a jelenlegi “kezelő orvosom”. Ő sokáig kezelt engem és nagyon szerettem. Mai napig vissza gondolok rá, mert tényleg nagyon rendes volt, jól bánt velem. Sajnos nem tartom vele a kapcsolatot, azt sem tudom mi történt vele. 

Megkaptam életem első hallókészülékét
Mint fentebb is írtam, olyan 7 évesen lettem hallássérült és ekkor is kaptam meg az életem első hallókészülékét-illesztékét, azóta is ezzel élek együtt. Így gyakran jártam hozzájuk az illesztékem miatt, illetve fejlesztő részlege miatt, hogy haladjon, szokjam a hallásomat, valamint a készülékemet is. Tehát foglalkoztattak és próbálták velem megértetni a helyzetet. Mondhatni ott töltöttem ki egy részét a gyerekkoromnak. Valamint lett külön egy logopédusom is, szóval mozgalmas gyerekkorom volt az már biztos… Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nagyon rossz volt az az időszak, mert nem. Mielőtt bementünk volna a rendelőbe vagy miután végeztünk, akkor ott a közelben volt játszótér, amit imádtam használni minden egyes alkalommal! Kihasználtam minden percét, minden helyzetet, szóval nem mondanám hogy annyira rossz volt az. Jó, persze nyilván, mint minden kisgyerek, én is csak húztam a időt, hogy ne kelljen bemenni vagy onnan eljönni.(Már a játszótérről). 

A hallókészülékemmel újra tudtam hallani a hangokat, újra kellett ismerkedni mondhatni minden hangforrással amit még azelőtt is hallottam, mielőtt hallássérült lettem. De számomra olyan, mintha ezzel is születtem volna, mintha nekem tökre természetesnek bizonyult volna minden, mintha meg sem történt volna ez az egész. Kisgyerekként nem fogtam fel akkora tragédiának, hanem csupa pozitív hozzáállással álltam hozzá az egészhez és mindig mentem, tanultam, fejlődtem. 

Nincs egyforma történet
Ez az én történetem volt, remélem tetszett nektek. Ami kimaradt azt sajnálom, de már annyira nem emlékszem pontosan mindenre. Pedig a memóriám nagyon jó, de valahogy.. azok az emlékek már nem nagyon akarnak előjönni ami akkor volt. 

Ha tetszett a bejegyzésem és szeretnéd megosztani esetleg a Te saját történetedet, akkor nyugodtan írj a klaudiblogol@gmail.com -ra, vagy keress meg Facebookon Klaudiblog néven, instagramon is megtalálsz ugyanezen a néven.

Köszönöm hogy elolvastad a történetemet, legyen csodás napod! 🙂

A fenti rajzolt kép saját!
Aki rajzolta: Klaudiblog
Klaudiblog tulajdona

Klaudi