Kezdőlap Interjú Interjú Recept Kapcsolat
Sorstárs
2020. 01. 12.     Klaudi    Hallássérült életmód     0 komment

Bizonyára neked is megfordult a fejedben, hogy az interneten, a közösségi oldalakon, blogokon stb… Miért nem lelünk sorstársra? A válasz roppant egyszerű: Mert ez egy személyes dolog hogy kinek mondja el vagy kinek nem, azt saját magának kell eldöntenie. Te ebbe nem látsz bele. 

Elbújnak?
Nem, nem bújnak el. Egyszerűen az ember nagyrészt nem fogja kiírni az adott problémáját, hogy neki éppen mi a betegsége. S, nem is azért mert szégyellnék, hanem mert nem akarják hogy Te sajnáld! Persze, biztos van aki szégyelli a betegségét, itt most arra gondolok, hogy a családja előtt is titkolja. Ám, ha a másik oldalt nézzük, akkor ezt mindenre lehet érteni. Gondolok itt most arra, hogy valaki meleg vagy leszbikus, de az adott személyről meg nem tudnád mondani, mert nincs kiírva a profiljára. Persze, ha a társkeresői oldalról nézzük a helyzetet, akkor ő biztos, hogy kiírja. Ám, a társkereső oldalaknál nem biztos, hogy mindenki aki felregisztrál kiírja mi a betegsége. Ennek sajnos vagy nem sajnos de iszonyat nagy hátránya van, de erről majd később.

Miért nincs annyi blog a bizonyos betegségekről?
Mint fentebb írtam, nem mindenki kész arra vagy nem akarják a világ elé is kitárni, hogy neki éppen mi a problémája(betegsége). De persze, megértem amit te is éppen gondolsz. Nagyon sokan sajnos ítélkeznek az felett, hogy azért írja ki vagy vállalja fel a betegségét, mert sajnáltatja magát. S, sokan nem is sejtenék hogy nem erről lenne szó. Az emberek szeretnek “vádaskodni” ezért sajnos sokan nem fognak pont ezért blogolni. A másik véglet, ha valaki blogol is bizonyos helyzetéről, azzal sem igazán foglalkoznak az emberek. Sajnáltatni senki nem akarja magát, de az interneten is sok a rosszindulatú ember. Tisztelet a kivételeknek.

Csoportokban vannak? 
Igen vannak. Általában ezek a csoportok azért jönnek létre, hogy valaki szintén sorstársra találjon. Viszont, akármennyire is “elképesztő” látni ilyeneket is az interneten, sajnos ennek is kevés a létszáma. Legalábbis az én esetemben. 😀 De egyik csoportban sem vagyok benne, mint hallássérültként. Nem mindenki szeretné felvállalni és megosztani a saját tapasztalatait, de vannak kivételek persze. 🙂 Én jó dolognak tartom a csoportot, nincs semmi ellenvetésem. 

Nem mindenkin látszik, hogy beteg/problémája van
Tény, hogy nem mindenkiről tudjuk megállapítani hogy beteg lenne. Valakin abszolút nem látszik meg külsőleg, hogy valami baja lenne, netán beteg stb. Ismerek olyat akinek IBD-je van és nem látszik rajta, erre csak akkor jövünk rá, ha ő maga mesél róla. Ám, aki hallássérült, mint én vagyok, és vállalja is a velejáróját akkor természetesen ez nekünk látszik, már maga a hallókészülék, valamint a beszédünk is. Ugyanez igaz, aki kerekesszékben ül, vagy vak és még sorolhatnám. Egyébként meg, nem mindenki nyitott természetű, hogy tudjon neked vagy másoknak mesélni a betegségéről, vagy akár blogolni róla vagy videózni/beszélni róla. Fogadd el te is azt hogy ő nem szeretné mindenkinek elmondani, ha neked elmondja nem feltétlenül arra kell gondolni rögtön: Na, ez már sajnáltatja itt magát nekem… NEM! Azért mondja el, mert benned feltétel nélkül megbízik és tudja hogy nem fogsz róla beszélni másnak is. Ha netalán… Valaki mégis csak blogolna róla, akkor se jelenti azt, hogy sajnáltatni szeretné magát és társaik! Gondolj arra, milyen jó ha megosztja ő is a saját megélt tapasztalatait, valamint gondolatait, témáit, véleményeit és ebből mi olvasók csak tanulni tudunk tőle. Illetve nem csak tanulni, de másoknak is nagyon jól jön egy plusz információ, újdonság, pláne azoknak akik szintén betegek is jól esik egy-egy blogot elolvasni, hogy lássák nincsenek egyedül. ☺️??

Én mit is gondolok?
Nem, nem akarom magamat sajnáltatni. ☺️ A blogot elsősorban magamért hoztam létre és magamnak írom, valamint szeretem is vezetni és írni. A második, hogy nektek is szól a blogom, hogy ezzel másokon is tudjak segíteni, inspirálni, motiválni másokat és a hozzám hasonló sorstársaimat sem szeretném cserben hagyni, hanem erősíteni őket abban, hogy ne szégyelljék magukat! Hallássérültség ide vagy oda, vannak ennél rosszabb helyzetek is… ?‍♀️? Viszont, senkire nem erőltetek semmit, de persze én is tudok annak örülni, ha olvashatok e formában is blogokat, akár hallássérültekről, anyaságról, különböző betegségekről, könyvekről, receptekről, fogyásról, szóval mindenről. ☺️?

Van csoportom? 
Nincsen és egyenlőre nem is lesz. Sajnos kevés időm lenne még inkább. Szeretném az “Én Időmet” is megtartani magamnak, valamint a páromnak és a barátaimnak. ? Illetve, hazudnék ha azt mondanám nem gondoltam rá, mert igen eszembe jutott, de inkább távol tartom magamat a plusz dolgok miatt. ? 

Vannak sorstársaim? 
Gyerekkoromban nem hittem volna, hogy találok hozzám hasonló embereket, sőt szinte akkoriban nem is nagyon találkoztam más hallássérült gyerekkel, vagy kamaszokkal. Igazából kb pár hónapja vannak igazán akikkel tartom a kapcsolatot??(neveket nem mondok, mert nem kértem rá engedélyt??ha netán olvassátok, akkor jelezzétek felém??) , illetve szerencsémre tavaly is “belefutottam” egybe, valamint van is egy ismerősöm akivel kb 3 vagy 4 éve ismerjük egymást, ő is hallássérült. ☺️

Klaudi

2019. 09. 30.     Klaudi    Hallássérült életmód     2 komment

Tegnap volt a Hallássérültek (Siketek) Világnapja. Gondoltam is rá, hogy kéne erről írnom egy bejegyzést, viszont nem akartam elnyomni azt a napot, így inkább a mai napra gondoltam. Vágjunk is bele.


Bővebben a Hallássérültségemről
Egyáltalán nem érzem cikinek vagy hogy szégyenkeznem kellene emiatt, hogy hallássérült vagyok. Nincs ebben semmi különös a számomra. Bár igaz, van különbség a hallásom miatt, hisz akik egészséges hallással rendelkeznek nekik ezek a hangok természetesek, míg én csak készülékkel tudom átélni ezeket az élményeket és akkor sem feltétlenül ugyan abban a “minőségben”. 🙂 Arról nem is beszélve, hogy én már gyerekkorom óta élek ilyen eszközzel, emellett szájról is szoktam olvasni tehát van hogy a másikkal így is kommunikálok, jelnyelv nélkül.

Hogyan kommunikálok ?
Azonban gyakran előfordul hogy nem olvasok szájról mert ez kimerítő a számomra és a mostani készülékkel úgy gondolom hogy egész jól hallok, értem az embereket amiket mondanak, beszélnek velem, természetesen így is előfordul mikor nem értem miről van szó, ilyenkor vissza is kérdezek és ezért nem szokták leharapni a fejem, ha meg igen akkor ráhagyom az egészet, ennyire egyszerű. ? Egész jól tudok séta közben is beszélgetni bárkivel, főleg a párommal. Telefonon nem igazán szeretek beszélni, de ha muszáj akkor erőt veszek magamon és igyekszek még jobban figyelni hogy tisztán és érthetően halljam a másikat, ezek miatt leginkább üzenetben szeretek beszélni (sms, viber, messenger és a hasonlóak, na nem mintha olyan sok alkalmazást használnék. ?) Viszont van egy-két negatívum oldala, hogy túl hangos zajban nem igen szeretek beszélni senkivel, mert akkor pláne nem hallom, nem értem amit a másik mondd nekem. Utálom a mikrofon-hangszórókat is mert semmit sem értek belőle, ilyenkor muszáj vagyok megkérdezni valakit, hogy most akkor miről is volt szó?? 

A egyik legkedvencebb dolog az életemben, hogy gyakran félre hallom amit a másik mondd nekem, és mondhatni gyakran megesik velem ez a szituáció. Viszont, sose veszem sértésnek meg nem veszem magamra, azért is szoktam meg mert mindig jót nevetünk rajta a párommal. Ő sem és senki más nem sértődik meg vagy mérgelődik. Volt már olyan alkalom is mikor egy idegen mondott valamit de nem értettem, viszont sikerült elmagyaráznom, hogy ne haragudjon hallássérült vagyok, és ahelyett hogy elküldött volna melegebb éghajlatra inkább ő is nevetett és legyintett az egészre, nekem is megkönnyebbülés volt. ☺️

Szeretem hogy Hallássérült vagyok ?
Tudom, hogy furcsán hangzik, de tényleg így van. Sokáig nem szerettem, nem vállaltam fel és még csak meg se mutattam a készülékemet, hogy hahó ember hallássérült vagyok! Mindig magyarázkodnom kellett és takartam is a hajammal. Sőt, az egyik családtagomnak nem is tetszett hogy látszik a készülékem, mindig igyekezett eltakarni a hajammal. Régebben mindig úgy volt levágva a hajam, hogy éppen hogy látszik. Emiatt sokszor szorongtam, nem bíztam magamban annyira és féltem mi történik ha kiderül, hogy hallássérült vagyok és hallókészülékem van. Sokáig tartott mire rájöttem, hogy nem kell ezt szégyellni vagy eltakarni, hiszen számomra ez egy segítség, mint másoknak is akik szintén hallássérültek vagy más betegségük van nekik.: A bot, a járókeret, a kerekesszék, vakvezető kutya és még annyi mindent lehetne sorolni amik szintén segítik a hétköznapjainkat. ?? Azóta igenis felvállalom! ? Ha másnak ez nem tetszik, akkor nem tetszik álljon tovább. Nem foglalkozom már azzal hogy a társadalom mit gondol, mi a véleménye és hogy szerintük “nem szép látvány”. Akkor semmi se szép látvány, nem de bár? Na, ugye! Úgy gondolom, ezzel segítek más hallássérültnek is, hogy könnyebben felvállalják, és mert látják hogy te hallássérült vagy és veled/hozzád másképpen kell állni és veled beszélni, mint egy egészséges emberrel. ?

A hajamat úgy hordom ahogyan szeretném, a kedvemtől függ de hagyom is azt hogy lássák az emberek hogy van élet akkor is, ha hallássérült vagy és van hallókészüléked. ?

Hallókészülékem nélkül
Mivel gyerekkorom óta hordom, ezért már szinte az életem részévé vált. Ha elromlik, vagy szervizben van, vagy ne adj isten pont nem tudom használni valami miatt, mert nem hajlandó nekem bekapcsolni, akkor picit eluralkodik rajtam egy pillanat erejéig a pánik. Mint másnak az oxigén mint nekem is, csak nekem még erre is szükségem van, nem tudnék meglenni nélküle. Jobban bele gondolva, nem is arról van szó, hogy nem tudnék napokig/hetekig el lenni az eszköz nélkül. Csupán furcsa a számomra, hogy nincs, meg a kommunikációt teljesen meg kell nálam variálni. Ami nem könnyű helyzet. Olyankor szájról olvasok, amely nem kevés koncentrációt add nekem és a másik félnek. Viccen kívül is: volt már részem abban, mikor még a okostelefon se létezett, hogy papírra vetette fel a illető amit mondani szeretne vagy én akartam mondani. Nagyon élveztem ezt a időszakot, mert így nekem se kellett megszólalni vagy beszélnem, sőt egyikünknek sem volt kellemetlen a szituáció, mikor nem volt a fülemben a készülékem.

Természetesen vannak napjaim, amikor: na, oké nekem elegem van és lekapcsolom, szinte egész nap megvagyok nélküle. ☺️ Olyankor kikapcsol a világ, nem hallok semmit és tök jó érzéssel tölt el. Különösen akkor, amikor nagyon fáj a fejem akkor már pláne nem és nincs is kedvem használni.

Arról nem is beszélve, mindig hordok magamnál elemet, hogy ne adj isten gondol egyet és lekapcsol nekem. 😀 Akkor legalább tudom, hogy lapul a táskámba és csak arra vár hogy cseréljem. ☺️ Így sokkal nyugodtabban érzem magam mintha nem lenne nálam, talán egyszer, ha előfordult ilyen. 

Egyenlőre legyen ennyi elég rólam, így is hosszúra sikeredet a poszt. Ha vannak kérdéseid velem kapcsolatban a Hallássérültségemmel kapcsolatban vagy a készülékemmel vagy bármi, akkor nyugodtan tedd fel, igyekszem megválaszolni azokat. ☺️

Itt a Instagram @klaudiblog címen megtaláltok
Esetleg a facebookomon: www.facebook.com/klaudiblog  vagy 
itt az oldalamon: klaudiblog.hu 

Klaudi

2019. 09. 22.     Klaudi    Hallássérült életmód     0 komment

Itthon, Magyarországon nem sokan szeretnek beszélni a betegségeikről vagy az egészségügyi problémáikról, vagy arról hogyan alakult ki a betegségük. Az emberek nem szeretnek őszinték lenni ezzel kapcsolatban. Nagyon kevés olyan embertől tudunk olvasni:Blog bejegyzéseiben vagy egy videósról(youtuber), a családtagjaid,  ismerőseid-rokonaid esetleg a barátaid körében is jellemzőek, hogy nem mondanak semmit inkább szeretnek hallgatni. Kérdezem én: Mi értelme titkolni? Mi értelme van annak, hogy inkább nem mondasz semmit? Megértem, hogy nem szeretsz róla beszélni, nem tudni róla semmit, jobb ha nem beszélsz róla, és hasonló gondolatok járnak a fejedben. Rendben van. De nem árt tisztában lenni azzal is, hogy talán mégis csak jobb lenne tudni róla, mert ne add isten rosszul is lehetsz egy nyilvános helyen vagy egy buliban, vagy pont látogatóban vagy stb. A legtöbb betegség/állapot nem ilyen, igen. De bármikor előfordulhat rosszabb helyzet is, és akkor nem csak neked lesz ciki/kellemetlen hanem másoknak is. Na, ugye…. 

Egyébként se lehet nagyon elkerülni ezt a helyzetet, hogy ne beszélj róla, mert a legtöbb hivatalos ügyek miatt rá is kérdeznek, pláne ha dolgozni szeretnél. Erről az állásinterjún és az önéletrajzodban is szerepelnie kell(ene).

Akik fel is vállalják, valamint beszélnek is róla nekünk, hogy neki mi az a állapot/betegség amiben él, azzal téged is megerősít abban: Nem vagy egyedül! 😉 Sokan hiszik azt, hogy egyedül vannak a betegségükkel/állapotukkal, pedig NEM! A legtöbbjük sajnos egyre gyakoribbak, mint pl hallássérült, vakok, mozgássérült, krónikus betegségek, tüdő, cukorbetegség, vérnyomás és még sorolhatnám nagyon-nagyon sokáig. A nagyon ritka betegségek, amit tényleg nem tudnak rá mit mondani egyesek, az nagyon ritka kategóriába esik, de nem vagy más csak mert neked nem gyakori. Viszont jó, ha legalább a családtagok/rokon, feleséged/férjed, barátod/barátnőd tudjanak a betegségedről/állapotodról az sem baj ha akiben megbízol pl egy igaz barátnak elmondod. 

Ha elmondom egy barátnak vagy bárkinek akiben megbízom nem él vissza vele?
Érthető a félelmed, és manapság nem csoda hogy sokan jobbnak gondolják ha inkább nem mondják el senkinek, azonban ha megbízol benne akkor miért ne? Nem csak attól lesz valaki igaz barát, hogy megért és ott van a bajban, hanem hogy ezzel együtt elfogad téged. Akkor tudod meg hogy az állapotodat/betegségedet elfogadja-e, hogyan áll hozzád ennek tükrében, ha őszinte vagy. Persze egy idegen embernek ne kezd el magyarázni, hogy neked éppen mi az aktuális problémád! Ráérsz azzal foglalkozni, ha öregebb leszel. 😀 😉 Ezt a dolgot hagyjuk meg a nyugdíjasoknak. 😀

Mit tegyek ha észreveszik az állapotomat vagy leszólítanak?
Semmit. 🙂  Ez nagyon ritka eset legalábbis nálam, ettől nem kell pánikolni vagy kétségbe esni. Legyél udvarias, válaszolj a kérdésekre amelyeket feltett, persze csak ha nem túl intimek. Arra figyelj hogy túlságosan ne add ki a magánéleted, válaszd szét ezeket a dolgokat.  Nálam is megesett már, de erről majd szeretnék egy külön bejegyzést írni vagy egy menüpontot hagyni, csak még nem jutottam el odáig hogy megírjam, meg hát a pontos dátumokra se nagyon emlékszem. 😀 De ha meglesz az is, akkor majd kiegészítem ezt a posztot.

Hogyan vegyem rá a illetőt, hogy nem kell tőlem tartania hanem legyen nyitott felém?
Mint írtam, nem sokan vállalják fel a betegségüket/állapotukat. Nem mindenki fogadja el azt ami vele történt gyerekként/kamaszként vagy most felnőttként. Az emberek többsége inkább a családjának, barátjának/barátnőnek/házastársnak mondja el, mint egy barátnak. Nekik is kell x idő mire elfogadják a helyzetet, de ha elég türelmes vagy és végig hallgatod az illetőt és megérted a helyzetét akkor nyíltan egyszer el fogja majd neked mondani. 🙂 

Beszólnak azért-ezért mert látszik rajtam, vagy kibeszélnek a hátam mögött!
Igen, tudom. Ismerős érzés és ezeken én is keresztül mentem. Ezek az emberek végig se gondolják a szituációt és ez ellen sajnos nem tudsz mit tenni. Lealacsonyodni az ő szintjükre sem érdemes! Számomra lealacsonyodtak és nem veszem őket igazán emberszámba. Nem érdemes rájuk figyelned, sem magadra venned amit mondanak, egyszerűen ne vegyél róluk tudomást. Ha továbbra sem hagyják abba, amely legtöbbször jellemző pl az iskolában, akkor állj ki magadért! Vegyék fel a te cipődet és járják végig azt az utat mint Te! 😉 Ne hagyd magad, ne hagyd cserben önmagad vagy a társadat akit szintén gyúnyolnak!

Kinek érdemes elmondani vagy beszélni róla? 
Első körben mindenképpen a családtagjaid tudják meg elsőnek, pláne ha veled is született a betegség/állapot vagy a gyerekkorodban/kamaszkorban jött elő. Amint bekövetkezik az iskola és barátokat szerzel tudatosan kell megválogatnod azokat! Mert sajnos a mai világban már egy igaz barátban is nehéz megbízni! De azt se mondom, hogy egyetlen egy barátnak se mondd el, mert elmondhatod ha teljes mértékben megbízol benne! 😉 A tanáraid, a igazgató stb. Ők valószínüleg tudni fogják, de csak ha olyan helyzet van, akkor tovább fogják adni ezt a információt, természetesen ez csak akkor következik be, ha neked olyan betegséged van ami figyelmet igényel s, ezt nem tudod elkerülni és ne is szégyenkezz miatta! Jó, ha ezt tudják körülötted és tájékoztatva vannak a helyzetedről. A többi pedig jönni fog magától, hogy te kinek szeretnéd elmondani, el szeretnéd-e mondani egy kollégádnak vagy rég nem látott rokonnak stb… Ám, a társadnak előbb vagy utóbb el kell mondanod a betegségedet, szóval emellől nem tudsz kimenekülő utat találni. Fontos hogy a barátnőddel/barátoddal közöld mielőtt komolyra fordulna a kapcsolat, pl együttélés(összeköltözés), házasság, gyermekvállalás ezek előtt tudasd a pároddal! 🙂

Nekem mik a meglátásaim, tapasztalataim?
Őszinte leszek, én jó magam se szerettem sokáig beszélni a betegségemről, az állapotról ami már megmarad életem végéig. Nagyon sokáig nem tudtam elfogadni azt a tényt, hogy én hallássérült maradok. Ugyan akkor, szépen-lassan kezdtem elfogadni és felfogni azt hogy és akkor “mivan?” jelzéssel-érzéssel a helyzetemet. Mert tudok élni egy teljes életet, és nem vagyok más ember csak azért mert hallássérült vagyok. Persze, ha esetleg más fajta betegségem lenne akkor vajon szintén így reagálnék? Azt mondom most neked, hogy IGEN! De a múltam azt mondaná neked, hogy nem. 🙂 Ha vissza tekintek a kiskoromra, boldog gyerekkorom volt, mind annak ellenére, hogy nekem ez a állapot nem változott meg. Ugyanolyan hallássérült gyermek voltam, mint most felnőttként vagyok. Nem változott meg teljesen az életem csak annyiban, hogy jobban oda kell figyeljek a beszélgetésekre vagy amikor megszólítanak egy hivatalos ügy miatt, vagy behívnak stb.  De ettől függetlenül nem vagyok más ember és nem is érzem azt hogy más lennék emiatt. 

Most talán azt gondolod rólam, hogy nem vagyok normális. 🙂 Majd pont megfogod fogadni a “tanácsom” és kiteregeted a szennyesed. Nem, erről egy szót sem írtam, hogy vállald fel mindenki előtt a bajodat. Hanem azt, hogy kár lenne olyanok előtt titkolni, aki fontos neked, vagy aki hasonló dolgokon megy keresztül vagy pedig ugyanolyan a betegsége stb. Akkor előtte miért is titkolnád? Semmi értelme. A másik dolog, hogy a betegségek és ennek felvállalása megint csak összetett dolog és elég sok témát rejt, amely lehet végtelenségig sorolni. Ezért erre a témára akár az egész életem rá is mehetne. 🙂 Nagyon kevesen vállalják fel és beszélnek róla, akár vlogba(videó blog), blogjukban vagy személyesen más emberek társaságában. Szerintem, ezt mind szép és elismerés van bennük, hogy ezeket vállalják és mesélnek róla. Nem szégyen vagy hogy be kell szólni emiatt, hogy mi a fenéért mondta el mikor ez a ő baja és nem másoké. Talán pont ezért kellene elgondolkozni egy kicsit és észrevenni azt: NEM VAGY EGYEDÜL! 🙂

Én kinek mondtam el?

A családom tudott róla, hisz gyerekkorom óta vagyok hallássérült. Iskolai éveim alatt nem történt semmi extra, a barátaim is tudtak róla, sőt.. Az egész volt osztályom általánosban, mind a barátaim voltak és tudták, de persze akit érdekelt jobban is annak elmondtam, nagyobb szenvedés nem volt bennem. 😉 Másik iskolámban csak közölték, hogy hallássérült vagyok és kész, ennyi volt. Ott azoknak szintén elmeséltem akikben megbíztam, na és persze a páromnak. 😀 Bár voltak akadályok, mert elsőre és rögtön nem mondtam el, nyílván ez egy nagy baki volt az életemben, pont ez az amit bántam akkoriban. Ma már szerencsére nem így van. De ez egy külön történet, erről lehetséges hogy lesz bejegyzés. 🙂 De nem ígérem meg. A tény az, hogy hatalmasat hibáztam azzal, hogy nem mondtam el, sőt ma vissza tekintve erre a hibára jót nevetek az akkori énemen. 😀

Idézet:


“Ha abban a szerencsében van részed, hogy más vagy, mint a többiek, soha, de soha ne változz meg.”
Taylor Swift

Klaudi

2019. 07. 07.     Klaudi    Hallássérült életmód     0 komment

Először is, tudnod kell hogy mindenki másképpen és máshogy dolgozza fel a betegségét és fogadja el azt a tényt, hogy ezen nem tud változtatni. Általában, ha vele született vagy gyerekkorban alakul ki valamilyen betegség, akkor hamarabb elfogadják hogy ez van és hogy ez ellen nem lehet mit tenni. Persze, őket is érheti a trauma, mert később kíváncsi lesz hogy vele még is mi történt, pláne ha vele született az a betegség. Gyermekkorban pedig inkább kíváncsi, hogy mi folyik körülötte, hogy mi lesz és hogyan folytatódik az élete, ki gyógyul-e valaha vagy ezzel kell együtt élnie? Stb… Természetesen a gyerekeket is érinti a dolog és lehet hogy félelmet fog kelteni benne, hogy hogyan tovább majd. Ez nem csak a kisgyerek számára rossz helyzet, hanem a szüleinek is. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy egy kisgyerek más hogyan fogja fel és éli át mindezt, könnyebben elfogadja és alkalmazkodik sokszor mint egy felnőtt . Ezen nem kell aggódnunk, nem kell félteni hogy nincs tisztában vele, fontos hogy szeressük, támogassuk. Ez a szülei dolga. Vannak helyzetek amikor a gyerek kérdezz, hogy mégis mi folyik itt, de a szülők nem válaszolnak a gyerek feltett kérdéseire, hanem legyintenek egyet vagy hazudnak azzal, hogy nincs semmi baj, vagy a másik kedvencem “nem a te dolgod”. A harmadik lehetséges válasz, hogy nem is mondanak semmit “csak lenézik” és pont. 

Egy nagyobb gyereknél megint mást kérdés. Gondolok itt egy Tini/Kamasz korszakra. Nem biztos hogy teljesen elfogadják hogy velük ez történt. Hosszú idő és hosszú folyamat mire megemésztik és sajnos megeshet, hogy a gyereket pszichológushoz kell vinnünk. Természetesen ez megeshet kiskorában is, hogy nem dolgozza fel a helyzetet és még csak el se akarja fogadni a kialakult életét. Egy felnőtt számára is ugyanolyan nehéz, mint mindenki másnak. Természetesen nem mindegy milyen betegségben szenved az ember, de én hiszem hogy élhet továbbra is egy kiegyensúlyozott életet, boldogan. 🙂  Még ha az élete nem is lesz teljesen ugyanolyan mint előtte, és egy nagyobb változás fog beindulni az életében. Új élethelyzetek elé kell majd néznie, új kihívásokkal fog szembe kerülni és ki kell találnia merre és hogyan tovább. 

Megváltozik egy házasság/kapcsolat is? Hogyan viseli egy felnőtt?
Vannak életbe vágó helyzetek amikor sajnos igen, de ez a másik félen is múlik, hogyan dolgozza fel azt hogy a párja elvesztette az egészségének egy részét. Egy felnőttnek is ugyanolyan trauma, ha nem nagyobb, mint egy gyereknek. Ne felejtsük el hogy tönkre is vághatja a önbizalmat, a nőiességet, férfiasságot egyaránt. Nem lesz annyi önbizalmad, nem fogsz eléggé bízni magadban és sorolhatnám. Egy betegség nem csak a élethelyzeted, hanem az egész életedet meg tudja változtatni. Hogy milyen irányba, az rajtad is áll miként állsz a élethelyzethez. Gyakran tapasztalom, hogy az emberek többsége pozitívan dolgozza fel az esetet, mint negatívan. 🙂

Mint írtam, mindenki más és másképpen dolgozza fel a történéseket. Ez olyan, mint egy gyász. Valakinek szükséges orvoshoz fordulnia vagy egy szakemberhez, valakinek meg ezekre nincs szüksége. Valakinek már az is segítség, ha vele vagy és beszélgetsz vele a betegségéről, már ez is egy elfogadás egy szakasza. 🙂 Valakinek az olvasás vagy az írás, esetleg a blog írás a saját terápia. Nem kezdem el sorolni, mert rengeteg megoldás van arra, hogy az emberek elfogadják magukat olyannak amilyenek! 

Nem kell hogy megfelelj a társadalomnak!

Nem neked kell alkalmazkodnod mindenkihez! 

Én hogyan fogadtam el a betegségemet?
Nekem is nehéz volt elfogadni, sőt ez egy hosszú folyamat is volt nekem. Bár szerencsémre semmi olyasmit nem kezdtem magammal és nem kellett orvoshoz vagy szakorvoshoz járnom emiatt. 🙂 Hála az istennek azt mondom, egész jó gyerekkorom volt ahhoz képest, hogy simán lehettem volna depressziós vagy egyéb negatív oldalai is lehettek volna az életembe, de valahogy ez nálam kimaradt. Inkább csak bosszantott és elszomorodtam azért, mert nekem ez a betegségem megvan és meg is marad amíg élek. Ma már jó 10 éve kb szerencsére nem szomorkodom, nem bosszankodom rajta, hogy hallássérült vagyok és hogy nekem ez az állapotom végleges. Megtanultam élni egy teljes életet és nem hinném hogy megváltozott volna teljesen az életem, hisz én már gyerekkorom óta vagyok hallássérült ugyebár… Elfogadtam és úgy szeretem magam amilyen vagyok, hogy én ilyennek születtem, vállalom a hallókészülékemet, vállalom hogy nekem ez az állapotom megmarad. 🙂

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy most tárd fel minden betegségedet és beszélj róla mindenkinek, vagy akinek csak tudod meséld el satöbbi. Ha nem azt, hogy ne tartsd magadban, ha tudod hogy a másik is szenved vagy hasonló helyzetben akkor pláne beszélj neki bátran! 😉 Nagyon sokan elkövetik azt a hibát hogy nem beszélnek róla, próbálják sokáig húzni és kitolni ameddig lehet. 

Fogadd el magad! 
Szeress magad! 🙂 

Idézet:

Egy embert sohasem egyetlen dolog határoz meg.
Ken Liu

Klaudi

2019. 06. 02.     Klaudi    Hallássérült életmód     2 komment

Sokan nem tudják és nincsenek tisztában a megváltozott munkaképességűek fogalmával, vagy azzal hogy kit nevezünk annak és hogy ezek az emberek másabbak-e az átlag embereknél. Ezért úgy gondoltam nem ártana erről is írni egy bejegyzést és amúgy is szeretnék ezzel kapcsolatban majd blogolni is.

Én magam is bele tartozok a megváltozott munkaképességű kategóriába, hallássérült vagyok gyerekkorom óta. Vannak olyan betegségek amelyek velünk születnek(öröklődhet ha családon belül is volt már hasonló betegség), esetleg baleset vagy betegség miatt alakul ki, ezekről nem mi tehetünk. Sajnos sok a beteg ember és sokaknak ez az állapot tartós marad. A legjobb amit tehetünk hogy megtanuljuk hogyan tudjuk ezzel együtt élni a lehető legteljesebb életet. Ezeknek az állapotoknak vannak bizonyos csoportjai, hogy miképpen vagy hogyan százalékolnak le egy embert az állapota miatt. Mindig szükség van egy Rehabilitációs Szakvéleményre amely által leszázalékolnak olyan személyeket akik tényleg betegek és az állapotuk pedig tartós marad élete végéig. Viszont, sokan élnek abban a tévhitben, hogy nekünk megváltozottaknak milyen jó dolgunk van azzal, hogy le vannak százalékolva… TÉVEDÉS! Nincs jobb dolgunk, semmi előnyünk nincs abban, hogy valaki beteg és az állapota pedig tartós. Legfeljebb abban van előnyünk, hogy a készségeinkből előnyt tudjunk kovácsolni, mint pl: egy kerekesszékes is tudd dolgozni, méghozzá úgy hogy üllő munkát végez, akadálymentesen természetesen. Vagy egy olyan ember is tud előnyt kovácsolni a jelenlegi helyzetéből aki teljesen siket és olyan munkát végezz, ahol nagyon hangos zajok vannak(pl gépek) és emiatt őt nem zavarja.

Vannak olyan emberek/személyek és vele született/kialakult betegségek akik sajnos rá vannak arra szorulva, hogy nem képesek magukat ellátni és hogy nem fognak tudni soha munkába állni, szülőkre, rokonokra, családtagokra vannak rászorulva. De az is lehet, hogy már dolgozott egyszer valamikor, és olyan munkát végzett ahol pont megtörtént a baleset, de természetesen óvodáskorban is kialakulhatnak, vagy netalán mikor már iskolás a gyermek. Egy kicsi korban lévő gyerek még könnyebben hozzászokik és alkalmazkodik a betegségével, akár vak, hallássérült vagy kerekesszékes, vagy hiányzik valamelyik végtagja, sok féle állapot lehet. Ők sokkal jobban alkalmazkodnak, mint egy jóval idősebb gyerek vagy egy felnőtt.

Van különbség?
Szerintem nem létezik olyan, hogy különbség vagy másabb kategória. Mert mind emberek vagyunk, mindazonáltal hogy vannak akik sajnos betegek. Sok embert látok a napjaim során akik szintén munkába járnak, ellátják saját magukat (amennyire ők képesek). Nekik is megvannak a saját gondjuk, problémájuk és ugyan úgy befizetik a számlájukat, mint mindenki más a világon. Vannak bizonyos betegségek ami kihat ugyan az életükre, de nem hinném hogy emiatt más ember volna a betegsége miatt. Ők is ugyan úgy megérdemlik a szeretetet, a törődést, hogy megvalósíthassák az álmaikat, szerető társra találjanak akivel leélhetik az életüket és családot alapíthassanak. Mindegy, hogy Nő vagy Férfi az illető, mert minden nemtől, kortól függetlenül sincs nagy távolság vagy különbség. Én úgy hiszem, hogy csak mert valakinek van egy betegsége attól nem kell rögtön elítélni, hanem el kell fogadni és tudni kell rajta segíteni és hogy számára is könnyebb legyen a munka, a munkahelyén. Legfeljebb a hátrányából előnyt fog tudni majd kovácsolni, hanem is most, akkor majd később. 😉

Alapítvány(ok)
Sok van ezek közül is. Igyekeznek segíteni a megváltozott munkaképességűeket abban hogy eltudjanak helyezkedni, tudjanak munkát vállalni. Kérdésekre válaszoljanak nekünk és ők is tudnak válaszolni a jogokra is, mire és hogyan lehetsz jogosult hogy tudod elintézni. Felkészítenek a Interjúra, valamint segítenek neked megfelelő munkát találni. Általában a munkaügyön keresztül is ajánlanak alapítványt, de nem mindig. Vannak amelyek a csökkentett munkaképességűeket is segítik. Bizalommal fordulj nyugodtan az alapítványokhoz.

 

Vannak-e saját tapasztalataim vagy én hogyan viszonyulok ehhez a folyamathoz?

Mint írtam a bemutatkozásban is, hogy hallássérült lány vagyok. Sokkal különösebben nem érzek nagy változást aközött, hogy én hallókészüléket viselek és nekem ezzel is kell éljek. Sose tették nekem úgy szóvá, hogy én másabb lennék, hogy én megváltozott munkaképességű vagyok, vagy nem hallok jól. Persze, egyszer-egyszer sajnos megesik a napjaimba, főleg mostanság. Nem érzem azt hogy másabb lennék vagy különc vagy bármi egyéb. Ugyan olyan lány vagyok, mint mindenki más. Gyerekkorom óta vagyok hallássérült, de erről majd egy külön bejegyzést fogok írni, hogy ne kutyuljam össze teljesen ezt a bejegyzést egy másikkal. 🙂 Én nagyon későn tudtam meg, hogy ebbe a kategóriába fogok tartozni és erről senki nem értesített, még a családtagjaim sem nagyon tudták. Emlékeim szerint, az utolsó éveimet töltöttem az iskolában, ott jött fel a téma leginkább, ott derült ki, hogy ebbe sorolnak majd. A szakmám előtt voltam egy Rebabilitációs Szakvéleményen, ott tudtam meg több mindent, hogy mi is ez a megváltozott munkaképesség. 

 

Klaudi