Alapvetőnek kellene lennie, hogy mindenkit elfogadjunk, de sajnos a társadalom még nem igazán tart ott ahol már tartanunk kellene. Alapnak kéne számítania és ezt tanítani az óvodákban, iskolákban, hogy vannak átlagtól eltérő emberek, tartós állapotuk vagy más betegségekkel is rendelkeznek(ki, hogyan szereti nevezni), függetlenül attól hogy külsőleg látszik-e.

Nem szabadna elítélni a másikat vagy kibeszélni a háta mögött csak mert felmentést kapott, vagy mert tolószékben éli az életét, esetleg azért mert mer vissza kérdezni többször is, mert hogy ő hallássérült és még lehetne ezt sorolni. Azt, hogy az illető nem meséli el neked, nem számol be róla, hogy neki milyen tartós betegsége van, attól még ott van és létezik. Sokszor az ember nem is gondolná, vagy sejtené hogy x-y ember ilyen gondokkal küzd és persze, még ha nem is szándékosan de beletalálsz az amúgy is önbizalomhiányos személyiségébe.

Ugyanez igaz, hogy a nők és anyák között megy a harc, ahelyett hogy összefognának, elfogadnák azt, hogy nincs két egyforma baba és nem fejlődnek egyformán, nem minden gyereket tudnak szoptatni, lehet mert nincs teje vagy bármilyen probléma lehet a dologban, vagy egyszerűen csak nem szeretné, azonban nekünk ehhez semmi közünk nincsen, mert ezek nem ránk tartoznak, hanem rá és a kicsire.

Ha tápszeres, akkor az. Nekünk abszolút semmi beleszólásunk nincsen, mivel nem mi neveljük más gyerekét. Ha egy anyuka tanácsot kér egy csoportban, nem lehordani kellene, hogy úr isten mit csinál szerencsétlen gyerekkel, miért nem szoptatja és társaik. Nekik sem ez a lehordás hiányzik, hanem egy támogató-összetartó közösség, egy tanács és nem azt kérdezte meg tőled, hogy te hogyan csináltál valamit. Nem bántani kéne egymást itt sem.

Velem is nagyon gyakran megtörtént régebben és persze néhol is megesik a napjaimba, hogy ha ki mondva nem is, de éreztették velem azt, hogy én egy hülye hallássérült vagyok. Az igaz hogy hallássérült vagyok, de hülye nem. Mint tudjátok, én gyerekkorom óta vagyok hallássérült és soha nem csináltam belőle titkot, vagyis egyszer igen, ám az már nagyon régen történt, mert mindig is azt hittem gyerekként, hogy ez valami szégyellni való és el kell takarni.

Nem tudtam elfogadni magamat olyannak amilyen vagyok, azt hittem az a normális, hogy ha eltakarom és nem mesélek róla, akkor az az elfogadott dolog. DE ez nem volt helyes. Sokszor ugyan nem lehet észrevenni, hála a mostani készülékek fejlődésének, hogy a készülékünk házát, mint színe tudunk rajta változtatni.

Az új készülékemről pedig itt olvashatsz. Néha megesik velem is, hogy nem látszik pont a készülékem, mert eltakarom a hajammal. Sokan megjegyezték, hogy alig lehet észrevenni, maximum közelről, de nem zavarta őket, illetve talán a beszédemen észrevehetőbb.

A másik kedvencem, az-az hogy “fogadd el magad” duma. Nem elég, hogy sokan szenvednek önbizalomhiánnyal, testkép zavarral, ám az internetnek “hála” sokszor nem valós képeket kapunk mások által. Természetesen tisztelet a kivételeknek. Ám, persze ma már vannak olyan képek, amelyek tényleg megmutatják az Instagram vs. Valóságot. 

Azt vettem észre, hogy ez is kezd elterjedni a neten, de nem kéne pont ezt is engedni, hanem igen is figyelni kellene arra, hogy a gyerekek, tinédzserek/kamaszok milyen alkalmazást is használnak, fenn vannak-e Tiktokon, mert sajnos a saját egészségükre ártalmas és ők még nincsenek tisztában a hátrányaikkal. Attól, hogy valaki szép, jó alkata van(tehát vékony), valamint műtétek által milyen szép mellei vannak, az ajkai fel vannak töltve, minden csak nem természetes szépség. 

Pont gyakran ilyen emberektől halljuk, akár youtuberektől, tiktokerektől, instagramon, hogy fogadd el magadat olyannak amilyen vagy, amivel semmi probléma nem lenne egyébként, ha nem ezeket mesélnék el és mutogatnák a fiatal generációnak. Nagyon ritka, amikor egy youtuber felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem természetes és hogy ne utánozzák őket a követőik. 

Félreértés ne essen! Semmi bajom azokkal, akik ténylegesen elfogadják magukat olyannak amilyenek és szeretik is a testüket, azt akik valójában. De sajnos még mindig vannak olyanok, akik direkt beléd kötnek, vagy szálka vagy a szemükben és olyan mindegy, hogy-hogy nézel ki, mert ezekben az emberekben megvan a rosszindulat és semmilyen elfogadás nincs mások felé.

Vicces sokszor, hogy olykor ők is nyomják, “fogadd el a melegeket/leszbikusokat”. Ám, ha nem fogadja el azt, hogy például én hallássérült vagyok, én miért fogadjam el azt hogy ő meleg? Ez csak egy példa volt, nem szeretném ha komolyan vennétek, mert én tényleg mindenkit elfogadok olyannak amilyen, akkor is ha duci, ha beteg vagy tartós állapota van, vagy a saját neméhez vonzódik.

Velem már sajnos megesett az az eset is, mikor lenéztek azért, mert felmentés kaptam az iskolákban bizonyos feladatok alól, vagy a tanfolyamon és már egyből ment a súgdolózás, a kibeszélés a hátam mögött, mindezt úgy hogy teljesen nem is ismernek. Itt tök mindegy, hogy személyesen vagy messengeren történik ez. Az is a nagy kedvencem, mikor valami nem is úgy történik, de ki kell színesíteni a történetet mert miért is ne? Aztán, a fele sem igaz.

Ha valakinek nem ismerjük a teljes történetét, ha már a cipőnket felvenni sajnos nem tudják, de van rá mód, hogy meghallgatjuk, hogy ő miken ment keresztül, aztán mehet az ítélkezés, pedig nem ítélkezni kellene, hanem elfogadni azt hogy vannak ilyen helyzetek is, vannak hallássérültek is.

Nyilván, mint mindenkinek az akadályaink megvannak. Még egy egészséges, viszonylag egészséges embereknek is megvannak a korlátai. Én valahogy ezekre, mindig úgy tekintek, mint egy új feladatra, amelyet átugrok, legyőzöm az akadályaimat. Ugyanakkor, az az egy hátrányom mindig is megmarad, ami a telefonálás.

Igaz már egyre jobban mennek a hangüzenetek, és a videóhívások, ezek által egyre bátrabb vagyok. Viszont telefonálni, mint ügyfélfogadás, HR-s stb  dolgokat biztos hogy nem tudnám csinálni, mert az a része nem menne és könnyen félreértek valamit…

Nem ítélkezni kéne, hanem elfogadni és megismerni más embertársainkat is. Hidd el, annál pozitívabb csalódás fog téged érni és még akár ki is derül, hogy van egy barát kivel közös az érdeklődési körötök. Nekünk is meg kell tanulnunk azt, hogy szeretni kell a testünket, ápolni azt és a lelkünket is.

Biztos vagyok benne, hogy ha elkezded magadat szeretni és elfogadni, akkor azt a tested is meghálálja, valamint egyensúlyban, harmóniában leszel magaddal. Változtatni a testünkön, vagy éppen a rossz tulajdonságainkon mindig tudunk és soha, de tényleg soha nem késő, minden kezdet nehéz, de sikerülni fog.

Hogyan sikerült elfogadnom magam? <— Erre kattintva megtudhatod, de ha szeretnél erről egy új bejegyzést, akkor jelezd itt nekem kommentben, vagy az instagramon.

Neked hogyan sikerült elfogadnod magad? 
Te mit gondolsz az elfogadásról, mint “duma” de akár ki is fejtheted kommentként, vagy pedig engem jelölve egy bejegyzésedben/posztodban. 

Klaudi